Alexis de Tocqueville az amerikai tapasztalati alapján írta le, hogy az egyenlőség körülményei közt még nagyobb a tülekedés, tolakodás, mint a hierarchikus társadalmakban: kié a nagyobb jövedelem és hatalom, ki a szebb és jobb, ki kap több figyelmet és elismerést, kivel mennek el a csinos lányok moziba vagy kinek a viccein nevetnek. Ebben a tülekedésben, írta Tocqueville, az emberek egymás legnagyobb akadályai: azért nem juthatnak előre, mert előttük is állnak vagy a versenyben eléjük kerültek.

Ott ahol sem a vagyoni, sem a műveltségi különbségek nem radikálisan nagyok, ott mindenki törekedhet mindenre, mindenki értékelheti magát mindenkinél nagyobbra, érdemesebbnek gondolhatja magát bárkinél, és, ahogyan Hobbes leírta, mindenki igényelheti a többiek elismerését és hódolatát: ha valamikor, a demokráciában fokozattan jelen van a Kalliklész alakjában leírt extrovertált típus, aki csak akkor tudja, hogy létezik, ha uralhatja a környezetét. A legfőbb emberi jog az lett, hogy mindenki olyan környezetben élhessen, amilyenben szeretne.


Ráadásul a versenyt mérséklő, az esetleges vereséget, az elhalasztott célelérést enyhítő, azért valamilyen kompenzációt nyújtó habitusok – a vallásos erények sora, tisztelet, stb. – és intézmények – iskola, család, egyház, stb. – sorra gyengülnek vagy tűnnek el az autoriter elnyomás vádjának hatására. Ami segített egykor elviselni a hierarchikus viszonyokat és az alulmaradást egy versenyben, arra mind ráfogták, hogy segít fenntartani a különbségeken és megkülönböztetésen alapuló, per definitionem igazságtalan viszonyokat.

Így a kitűnni vágyó egyenlők világa egyre inkább a dühös narcisztikus egyének világa.

Természetesen számtalan stratégia alakult ki, hogyan lehet valamilyen előnyhöz jutni, és a politikai-erkölcsi vitáink zöme ezekről a stratégiákról szólnak: milyen szempontok alapján részesülhet valaki előnyökben, azaz, mi az „igazságos”.

Naivul azt gondolhatná valaki, hogy a teljesítmény alapján. De erre legfeljebb az éppen nyerésre állók hivatkoznak. Egy virtigli egalitárius (radikális demokrata, leánykori nevén: szoci) ezt biztosan elítéli, mint elnyomó „meritokrata ideológiát”. Ez leginkább az oktatási intézmények, a vizsgarendszer átalakulásán látható: ma az iskolák, egyetemek elsőrendű feladata nem a tudás átadása, és az arra érdemesek és képesek kiválogatása, mint a modernitás hajnalán. Sokkal inkább az iskolák és egyetemek feladata, hogy mindenki jól érezze magát benne – megkapja az elvárt elismerést – és biztosítsa az esélyegyenlőséget. Magyarul, az iskola ne szelektáljon (majd a hálózat vagy a „társadalmi tőke” úgyis fog).

A versenyelőny megszerzésében ma a legelterjedtebb stratégia az áldozati lét felmutatása. Az „áldozat olimpia”. Az ártatlan áldozat hagyományosan egy társadalom igazságtalan és elnyomó voltának a jele. Soha annyit nem hivatkoztak annyiféle igazságosságra, mint manapság. Soha annyi elnyomást nem láttak, mint a mai demokráciákban.

A kapitalizmusban a munkásokat nyomják el, és a baloldal a többség érdekében követelt társadalmi változásokat. Ma viszont munkások elfogytával a kisebbség nevében követeli ugyanezt. Vannak elnyomott kisebbségek, akiket – ha nem is kimutatható intézmények és törvények – a rendszer nyom el, de legalábbis a nyelvünkben, lelkünkben állós kis-Bastille-ok nyomnak el. A posztmodern baloldal egyik kedvenc tevékenysége ezen, csak az ő értő és érzékeny szemük által látható elnyomó struktúrák – mint pl. a piszoár vagy az udvariassági gesztusok, stb. – megmutatása és leleplezése. Aki pedig pechjére semmilyen ma elismert elnyomott „kisebbséghez” nem tartozik, annak a számára még rendelkezésre állhat az ősök újabb kultusza.

Életemben nem hallottam és olvastam annyit az emberek őseinek emlegetését, mint az elmúlt három évtizedben. Korábban az emberek a dicső és sikeres őseiket emlegették, akikre büszkék voltak és azt sejtették, hogy valamit talán ők is örököltek a nagyságukból. Manapság az ősök emlegetése elsősorban a sérelmet szenvedett ősök emlegetése, akinek sérelmei sokadiziglen teszik tönkre a leszármazottaik életét. Ezért a leszármazottak mindenféle előnyre tarthatnak igényt a versenyben az igazságosság nevében, és mindenféle eléjük kerülés igazságtalan. Az erkölcsös ember szó nélkül behódol, ha egy áldozattal vagy leszármazottjával kerülne versenybe. Az igazságosság valahogyan egy nemzedékek során átívelő zéró-összegű játszmaként működik: az egykori vélt vagy valós hátrányt mások mai valós hátrányba hozásával lehet kiegyenlíteni és az igazságosságot így helyreállítani. De mivel mindenkit anya szült és a nők évezredek óta a patriarchális viszonyok elnyomottai, végső soron mind áldozatok vagyunk.

A posztmodern áldozati olimpia mellett azonban létezik egy másik, ősibb stratégia is, amely a közjóra hivatkozást vegyíti a morálissal. Ez a stratégia azzal érvel, hogy a köz javát az mozdítja elő leginkább, ha a legjobbak vezetik, akiket ki kell venni a versenyből, hiszen a verseny eredménye mindig esetleges. Akik éppen privilegizált helyzetben vannak, azok szívesen beszélnek az elitről, amely nyilván megérdemli kiváltságait és leválthatatlan a közjó sérelme nélkül. Míg azok, akik éppen csak szeretnének kiváltságokat inkább azzal érvelnek, hogy a létező elit értéktelen, haszontalan, káros a közjóra, ellenben egy újat kell megalkotni. Újakat kell ellátni privilégiumokkal. Ez a zsákmányszerző mentalitás egyidős a pártok létével.

A tanultak, a magyar köznyelv szerint az „értelmiségiek”, elsősorban azt tanulják meg, hogy miként lehet a saját érdekeiket elrejteni és a közjó, az igazságosság, erkölcsösség, az emberiség egyetemes üdve, a világbéke és a haladás ügyeként előadni és eladni. Az mindig csak véletlen, hogy az ügy győzelme, aminek sikeréért küzdenek a nyilvánosságban, személyes sikert és érvényesülést is hozna.

Azonban az előrejutás mellett van egy másik szempont is, az önkép és erkölcsi magabiztosság. A sikeres ember igényli annak tudatát is, hogy megérdemli a sikerét, az igazságos és helyes. Az értelmiség pedig létezése óta szállítja a sikereseket vagy a feltörekvőket igazoló világértelmezéseket. Weber írta le egyik utolsó munkájában, hogy miután a keresztény egyházak elvesztették tekintélyüket, a tanult világiak vették át a világmagyarázók helyét. Ők termelnek világmagyarázatokat, igénylik, hogy értelmet adjanak a világnak. Ezzel együtt az ítélkeznek is az egyes kormányok, pártok, politikai álláspontok vagy csak köznapi cselekvések felett, ahogyan egykor a kazuisták tették. Az értelmiség ilyen kiváltságos politikai helyzetével a saját politikusai fordultak szembe: a D-209 ügy kapcsán hiába írta a kor tekintélyes liberális szerzője, hogy a miniszterelnöknek mennie kell, még választ sem kapott.

Az 1990 után sokat hallottuk, hogy csak egy elit van, és az akkor kiváltságokat szerzettek valóban gondosan ügyeltek, hogy a kiváltságaikat a családi, baráti és elvtársi körön belül tartsák. Igyekeztek kivonni magukat a versenyből, viszont szívesen voltak döntőbírók. Ennek megfelelően lett a liberális vagy balliberális utálatos a 2006 utáni évek egyre görcsösebb pozícióvédelme során. 2010 után az egykori önjelölt elit visszaszorult egy-két művészeti és tudományos intézménybe, egyetemi karra vagy tanszékre, amik kapuit olyan gondosan őrizték, hogy ma már senki sem nyitja rájuk az ajtót. A mai magyarországi balliberális gondolkodás tartalmáról mást nem is nagyon tudunk elmondani, mint hogy az egykori kiváltságait igyekszik őrizni.

2010 után megjelentek a privilégiumvadászok a győztes oldalon is. Hogy ebben a tülekedésben melyik a rosszabb, a bárhová csapódó karrierista vagy az ideologue, nehéz megmondani. De a jobboldalon is megjelent a privilégiumvadászat: sine cura állások mihaszna barátoknak, barátnőknek, ütődött rokonoknak, szolgálati lakás, autó vagy úszó medence, és így tovább. A dolog természetéből fakadóan mindig lesznek, akik nem eleget kapnak a saját megítélésük szerint, ami természetesen igazságtalan.

Volt és van igény a mai jobboldalon is az ideológiai vagy személyes alapú kiváltságszerzésre. Azonban kevés dolog árthat annyira a jobboldalnak, mint az osztályönzés valamilyen érvényesülése. Mivel a rendszerváltásba a jobboldal kiváltságok nélkül került bele, nem volt egy privilegizált csoport, akinek védelme érdekében kellett volna működnie, kezdettől nyitott volt és ezt meg is kellene őriznie. Ha szellemi gettó vagy uralkodó kaszt építésébe kezd, nagyon gyorsan megutálják, mint az egykori balliberális privilégiumőrzőket. Másrészt, az országot a meritokratikus szemlélet húzhatja ki a jelen bajaiból, ami társadalmi nyitottságot feltételez, a nem-hálózati mentalitást. Harmadrészt, a jobboldal népszerűsége most csutkáig van tekerve. Mikor, ha nem ilyen helyzetben a kötelessége a nemzetépítés minden jószándékú emberrel?

 

(Kép forrása: itt.)