Mielőtt elkezdenénk erről beszélni, érdemes lenne két lépéssel távolabbról nézni a problémát. Ami a kérdés praktikus szintjét illeti, már be is fejezhetjük: az Európai Unió tagállamaiban tilos halálbüntetést alkalmazni. Pont. A napirenden tartás azonban más kérdés.

A nyitott, szabad viták őszinte hívei ilyenkor szoktak fintorogva elfordulni, erkölcsileg számon kérve a(z amúgy velük persze egyenlő) vitapartnert, hogy mégis hogy jut egyáltalán ilyesmi az eszébe? A szabad viták szabad szellemei érvek helyett előveszik a morál tam-tam dobját, és elnyomva minden emberi hangot elkezdik püfölni.


Aligha tagadható, hogy az a kérdés, hogy egy állam legálisan kivégezheti-e bűnözőit, az egyik legkomolyabb erkölcsi dilemma. Ám épp dilemma-mivolta jelzi, hogy talán nem olyan egyszerű dönteni ebben a kérdésben. A szabad szellemek persze jobban szeretik a válaszokat a vitáknál és a kérdéseknél. (Jómagam ambivalensen állok a halálbüntetés kérdéséhez.)

Az egyik kedvenc bunkósbot a kereszténység lesz – igen, az a kereszténység, amit egyébként irrelevánsnak tartanak, és amiből kedvükre válogatják azokat az elveket a helyzetnek megfelelően, melyeket épp megfelelőnek ítélnek. Így a halálbüntetés kérdésében az ötödik parancsolatra mutogatnak, a többi annyira nem érdekes.

Fájdalom, de az egyházak többsége nem tiltja azt, hogy egy állam törvényes büntetőeszközei között ott legyen a halálbüntetés. Az egyszerűség kedvéért most engedjük el azt a gondolatot, hogy a „lájkolok két parancsolatot, meg a hegyi beszédet” keresztény hitvallásnak tekinthető. Az érdeklődők fellapozhatják nyugodtan a Katolikus Egyház Katekizmusát. Noha általánosságban javasolja az Egyház, hogy ne így büntessenek, bizonyos szélsőséges esetekben megengedhetőnek tartja – egyébiránt az egyes hívő, illetve a törvényhozó lelkiismeretére van bízva a kérdés (ez egy amolyan szabadelvű egyház, na). A protestáns felekezeteknél sem találunk egyértelmű ellenzést, elég, ha a meglehetősen protestáns USA egyes államaira tekintünk: a mai napig számos államban van halálbüntetés, és ettől még nem dőlt össze a világ, sőt máskor épp a fenti doboló-kör tagjai szoktak bezzeg-demokráciaként az Egyesült Államokra mutogatni.

(Kép forrása: itt.)

Az ellenzők legfőbb érve a halálbüntetés ellen annak visszafordíthatatlansága. Paradox módon épp ez a legfőbb érv mellette is: a halott már nem gyilkol, sem az utcán, sem az óvodában, sem a börtönökben (ez utóbbi szempont a humanistáknál valamiért ritkábban merül fel). A probléma az ellenzők szerint a tévedés lehetőségében van, ami egyébként minden egyes emberi döntésnél felmerül. És noha lehet mondani, hogy az élet elvétele a legsúlyosabb a büntetések között – ez teljesen jogos –, ám ez nem vigasztalja azt, aki mondjuk harminc éves börtönbüntetés után szabadul, majd kiderül, mégis ártatlan volt.

A mai lehetőségek persze jobbak, mint voltak akár két-három évtizeddel ezelőtt. Persze egy DNS-vizsgálat sem jelent 100%-os bizonyítást, mégis megbízhatóbb talán, mint a tanúvallomások (egyéb modern eszközökről nem is beszélve). A kérdések tehát a következők lehetnének: 1) Ha szinte teljes biztonsággal be lehetne bizonyítani, mondjuk egy sorozatgyilkosról, kisgyerekekkel szembeni erőszaktevőről, hogy ők követték el az adott bűncselekményt, helyes-e, ha az állam kivégzi? 2) Megéri-e ez a közösségnek – erkölcsileg, anyagilag –, és jobb-e ez a megoldás, mint a konkurens megoldások? Esetleg jobban megéri „eltartani” a sorozatgyilkost, erőszaktevőt? Ha nem, köztes megoldás lehet az önfenntartó börtönök gondolata?

Egy érdemi vita – függetlenül attól, hogy nekünk jelenleg nincs lehetőségünk arra, hogy bevezessük – tehát valahol ezeknél a kérdéseknél vehetné kezdetét. És még így is számos jó érv állna rendelkezésre az ellenzők számára (is). Csak egy példa ezek közül: Magyarországon bő két évtizeddel a rendszerváltás után talán túl korai lenne támogatni a halálbüntetést. A diktatúra ugyanis a politikai leszámolás eszközeként alkalmazta, és ennek emléke nem túl szívmelengető.

Ehhez azonban félre kéne tenni a dobszerkót.