„Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” írta annak idején Batsányi János, s ha költő volnék, én se fogalmaznék ma másképp.

Párizs (pontosabban Franciaország) jól jelzi, hogy a nép kezében milyen politikaformáló erővé tárgyiasulhat az a kommunikációs-technológiai forradalom, amely – ha jól használják – már-már kezelhetetlenné teszi a mindenkori hatalomnak ellenszegülő tömeget. Szerveződni máskor is szerveződtek már így megmozdulások, de ez most más. Itt nincs központ, nincs „Szmolnij”, ahonnét a politikai ukázok jönnek, a tiltakozás gócai (egyelőre?) nem kapcsolódnak össze, ám „elszigeteltségükben” is roppant virulensek és hatékonyak. Az elit uralkodó osztaga ettől aztán kissé szédeleg is, nem leli hol keresse, hogyan azonosítsa be tárgyalópartnereit. Nem tudja, kit, mivel és miként manipuláljon, illetve, ha elvileg tudja is, gyakorlatilag túl sok fronton kellene egyszerre tárgyalnia és csapdákat felállítania. S ez, úgy fest, meghaladja a képességeit.

Macron bajban van.

Nagy bajban.


Amikor a neoliberalizmus populista verziójaként kitalálták őt, ötletgazdái nem számoltak azzal, hogy a populizmus csupán akkor lehet hatásos, ha legalább a nép valamely csoportja, netán csoportjai fölfedezik benne a saját képviselőjüket. Ha kezdetben volt is (talán) ilyen illúzió, a színrelépését követő igen rövid időn belül Macron ezt hamarosan eloszlatta. Most amikor a legkülönbözőbb rétegek kelnek föl ellene, avval kell(ene)szembesülnie, hogy ha hátra néz, egyetlen társadalmi csoportot sem fedezhet föl maga mögött. Ami egyúttal azt is jelenti, hiába is akarna, egyetlen csoportot sem képes a másik ellen kijátszani.

Szegény Emmanuel magányos.

Hogy is ne lenne az?

Hiszen a nép nélküli populista szerepe, amit olyan büszkén elvállalt, kiderült, milyen hálátlan feladat. Sem a rokon-média szíves segedelme, sem a saját kezűleg is művelt túlméretezett öntömjénezés nem képes ezt ellensúlyozni.    

Ráadásul a franciákra mostanság nemigen jellemző, hogy könnyen bedőlnek a Messiásoknak. Kiváltképp akkor nem, ha a megváltás ígérete korántsem a mára, még csak nem is a közeli jövőre, hanem a holnapra, sőt a holnaputánra vonatkozik. Mindennapi tapasztalataik bázisán elég hamar átlátták, hogy Macron hosszú távú ígéretei nem egyebek, mint a kíméletlen profitérdekek aktuális fedőszövegei. Ezért aztán nem csoda, hogy bár az utcai felfordulással nem igazán szimpatizálnak, túlnyomó többségükben most mégis az ellenszegülőket támogatják. Rendet akarnak, de véletlenül sem a régi rendet. 

Nem tudni persze, mi lesz a konfliktus kimenetele. Ha szellemi innovációi nincsenek is, a régi elitnek szinte kimeríthetetlenek az anyagi és logisztikai tartalékai. Léteznek továbbá jól beolajozott erőközpontjai, ami – legalábbis a politikában – előny. A másik oldal viszont szétszórt, s ez – noha módszerként hatásos – csupán egy ideig működik. Ha előbb-utóbb nem alakít ki valamilyen közös stratégiát a nép, lehet, hogy látványosan megrendítheti ugyan a régi elit hatalmát, de vonzó alternatívát aligha lesz képes kínálni helyette.

Egyelőre minden mozgásban van, egy azonban nem lehet vitás. Macron pozíciója inog.

És ha otthon ilyen nagy a baj, vajon miért képzeli azt, hogy ő hivatott az Európai Uniót is megváltani?  

 

(Kép forrása itt.)