A XX.század nem sok jót hozott a magyarok számára. Két vesztes világháború, Trianon, levert ’56-os szabadságharc, azután a téeszesítés („Nem győztük az angolokat várni, be kellett a, be kellett a téeszcsébe állni”). Végül a kommunizmus bukása után egy millió megszűnt munkahely, szegénység, és lecsúszás várt a társadalom jelentős részére. Sikereink közül a sportsikerek voltak jó darabig a legtartósabbak; ’56 három négy-hónapja után a Kádár-rezsim szürke, langyos sörrel locsolt hétköznapjai jöttek, a ’89-es csodák éve és az első szabad választások meg inkább csak a politikailag tudatos rétegek számára jelentettek valamit – a többség bizony hamar vesztesnek érezte magát. Azóta csak a sportsikerek csörgedeztek, néha vékonyan, néha bővebben, de hát a foci az sajnos nem állt talpra.


Visszatekintve azt láthatjuk, hogy az első világháború előtt a politikai fölény volt az, amit a magyar elit a magáénak tudhatott a többi közép-európai néppel szemben. A két háború között az irredentizmus nem is alaptalanul támaszkodhatott a kultúrfölényre, amely immár jóval szélesebb rétegek számára is értelmezhető volt. A szocializmus érett időszakában pedig a fogyasztási fölény – másképpen fusizási fölény – volt szinte majdnem mindenki számára átélhető identitás-pótló élmény, mivel a kommunista hatalom nagyjából úgy viszonyult a nemzeti identitáshoz, mint ördög a tömjénfüsthöz. A ’90-es évektől körülbelül másfél évtizedig a gazdasági fölény ábrándjával hitegette magát a politikával foglalkozó magyarok jelentős része („fel kell vásárolni Erdélyt”), de azután kiderült, hogy ez alaptalan, hiszen minket magunkat is jó alaposan felvásároltak, a gazdaság dinamikáját meg a szocialista kormányok vágták haza hosszú évekre. A többiek meg elhúzni látszottak. Az is kiderült, hogy a „merjünk kicsik lenni” nem pusztán szlogen volt.

Ezekben a napokban viszont valami egészen újszerűnek lehetünk tanúi. Az újkori népvándorlás eddigi sikeres kezelése a magyar kormány részéről mintha lehetőséget adna egy olyan átfogó sikerélményre, amire nagyon-nagyon régóta nem volt példa. Talán nem tévedünk nagyot, ha szimplán az otthonát féltő ember elemi motivációiból indulunk ki, de azért ennél jóval többről van szó. A magyar ember azt látja, hogy egész Európa össze-vissza beszél, és a meghatározó politikusok életidegen módon álszenteskednek a polkorrekt kánon szerint. De az is látszik, hogy a környező országok közül egyedül mi tudtuk kezelni a helyzetet. A szerbek gyakorlatilag az államilag támogatott embercsempészetet választották, miközben az egyik miniszterük hetet-havat összehordott a határnál, és rendőreik kíváncsian figyelték, hogy a mieink mire mennek a migránsok feldühödött tömegével. A románok közül a minket nácizó és Európáról papoló Victor Ponta ellen éppen büntetőeljárást indítottak több rendbeli okirat-hamisítás, pénzmosás és adócsalásban való részvétel vádjával. A horvát kormány pedig, miután néhány napig szintén európai magaslatokról szórta kioktatásokat, most pontosan egy nap után dobta be törülközőt a migránsok áradata miatt. Mindebből egyetlen üzenet jön át: nekünk van igazunk, és jól csináljuk, amit csinálunk.

Ráadásul a történelem igenis élő múlt a magyar ember számára. „Megint mi védjük Európát” – mondja a taxis. Igaza van.

(Rohamrendőrök védik a magyar határt Röszkénél.)