Ehhez is kellett azért pár évtized, mely évtizedek alatt a nyugati értelmiség úgy védte a Szovjetuniót, mint gyermekkori plüssmackóját. Tehát, ahogy annak idején a mantra az volt, hogy a szovjetek csak „elferdítették” a csodálatos marxi tanokat, és a marxizmus valójában az egalitárius humanizmust takarja, úgy ma minden egyes iszlamista terrortámadás alkalmával megírják a hivatásos érzékenyítők, hogy ez nem az igazi iszlám.

Nézzük meg közelebbről ezt az érvet. Akik azt mondják, hogy a muzulmánok csak egy töredéke radikális, azoknak természetesen igazuk van: az összes létező becslés valahová 15 és 25 százalék közé teszi a szélsőséges muszlimok arányát a világ muszlim populációján belül. A szélsőségesek aránya tehát valóban egy kisebbség, a világon élő muszlimok többsége békés és mérsékelt. Csakhogy itt arányról beszélünk. Ha ehhez hozzávesszük, hogy ma már több, mint kétmilliárd muszlim él a világon, az a 15-25 százalék korántsem megnyugtató.


De még idáig sem kell elmennünk. A World Trade Center elleni merénylethez 19 gépeltérítőre volt szükség – elég tehát ennyi is a radikálisokból. Hányan követték el a madridi merényletet? Hány ember kellett a brüsszeli zsidó múzeum elleni merénylethez? Mennyi kellett a mostanihoz Párizsban? Hány tagja volt a Sturmabteilungnak, mielőtt leszámoltak velük, és hányan voltak Lenin bolsevikjai? Hogyan viszonyulnak ezek a számok a teljes német és orosz nép számaihoz?

A helyzet az, hogy mindezek a finomító kísérletek irrelevánsak. Magáról a jelenségről van szó, az aggasztó, és akkor is aggasztó lenne, ha a muszlimokon belül a radikális muszlimok aránya 0,01 százalék lenne. Természetesen az érzékenyítőknek abban igazuk van, hogy az iszlamizmus nem egyenlő az iszlámmal, és az elkövetők néhány évtizeddel ezelőtt talán a RAF-ban kötöttek volna ki.

Az érzékenyítő tréningek célja az, hogy az iszlám ne merüljön fel problémaként. Ezért próbálják a problémát relativizálni. Az egyik megoldás erre az, hogy elővesszük John Lennon butuska szövegét, és azt mondjuk, bárcsak vallás ne lenne, mert az mindig kegyetlenségekhez vezet. Felkészül Richard Dawkins. És minden egyes iszlamista terrorcselekmény esetében elő lehet szedni a keresztes hadjáratok borzalmát, amit innen is köszönünk, ugyanis azok épp az akkori viszonyoknak megfelelő „iszlamizmus” elleni önvédelmi harcok voltak. Illusztrációnak tehát nem rossz.

A másik megoldás az, amikor azt mondják az érzékenyítők, hogy minden valláson belül vannak radikálisok. Szent igaz. A kereszténységen belül – mondjuk a katolikusokon és az ortodoxokon kívül – ismerünk fundamentalistákat, akik esetenként pontosan ismerik az apokalipszis időpontját, az evolúció minden lehetséges aspektusát elutasítják, esetleg a Jelenések Könyvében megjelenő számokat abszolút módon értelmezik. Csinálnak maguknak tévéműsort, és beszedik a jattot. Lehet, hogy nem túl szimpatikusak, de nem rendeznek mészárszéket koncerttermekben.

(Golyónyomok a párizsi terrortámadás egyik helyszínén.)

Az érzékenyítők számon kérik az iszlamizmus veszélyét kiemelőkön, hogy nem szakértői az iszlámnak, és nem fújják oda-vissza a Koránt. Ez is szent igaz. A probléma azonban ezzel is ugyanaz, mint a radikálisok arányának a számolgatásával. Irreleváns. Nem az elméleti okoskodás számít, hanem a tapasztalat. (Ugyanez az elméleti bőcsködés jellemző Európa vezetőire is, akik a migrációs áradat láttán rajzoltak egy képletet rá, majd elégedetten leporolták a kezüket.) A tapasztalat alapján pedig sehol sem látjuk a „többi” vallási szélsőséges esztelen tombolását magunk körül. Bár ebből kiváló Monty Python jelenet lehetne: „Németország retteg! Ismét öngyilkos merényleteket követtek el a Söhne Luthers nevű evangélikus terrorbrigád tagjai!”.

Akik az érzékeny megértést szajkózzák, azok jottányit sem hoznak minket közelebb a helyzet megoldásához, de még a kezeléséhez sem. Az ő fő problémájuk az, hogy nehogy „iszlamofóbokká” váljunk, és hogy mutassunk toleranciát meg összefogást, mert attól állítólag megrettennek a hóhérlegények. Ezt a feltevést jól igazolta a minapi hannoveri kísérlet is: Németország ugyan élen jár a Willkommenskulturban, mégis célpontjává vált a terroristáknak.

Az egyetlen dolog, amit érdemes volna valóban megértenünk, az az, hogy az ilyen csoportokat nem érdekli a kumbájázás. Sőt: minden ilyen erőlködés falra hányt borsó, mert a fanatizmussal szemben semmiféle érv vagy meggyőzés nem létezik. Emlékszünk még, hogy a nyugati világ politikai vezetői hogyan próbáltak meg tárgyalni a Harmadik Birodalommal? Folyamatosan engedményeket tettek, a megegyezést és a békét szajkózták, és csak annyit értek el, hogy megerősítették a szörnyeteget. Pedig Németország Európa közepén van, és noha a Harmadik Birodalom céljai is szemben álltak a nyugati civilizáció építményével, mégiscsak abból nőtt ki – a maga perverz módján. Ha velük nem sikerült dűlőre jutni, és nem kerültük el a háborút, mit kezdjünk azokkal, akiket feleennyire sem értünk? A Korán tanulmányozása ezen nem segítene, főleg akkor nem, ha komolyan vesszük az érzékenyítők jajkiáltását, miszerint ennek semmi köze az iszlámhoz.

Aki pedig máris iszlamofób „pogromoktól” és hasonlóktól tart (és természetesen a rasszizmustól, hiszen, mint azt mind jól tudjuk, az iszlám az egy „rassz”), az ezzel egy időben lesz szíves kérni, hogy a szigort a fennálló rend képviselői érvényesítsék, hogy az ne tévedjen „civil” útra. És, ha már itt tartunk: az egyrészt-másrészt megoldások sem fognak működni, melyek megjelentek az esemény utáni publicisztikákban (ti. háború van ugyan, de nagyon vigyázzunk a szabadságjogokra!). A semmit mondáson túl ezek egy párhuzamos valóságban megfogalmazott kecske-káposzta megoldási javaslatok.

A legnagyobb ellenségünk valóban nem az iszlám, sőt még csak nem is az iszlamizmus, hanem a tehetetlen és impotens nyugat-európai politikai elit bénázása és valóságvesztése. Az ő fő üzenetük még most is az, hogy nyakló nélkül engedjük be a bevándorlókat, és tömegek lemészárlására egy doboló kör alakításával válaszoljunk.