Úgy kezdődött ugyanis a történet, hogy az ellenzék egyik vezére megszervezte a közös fütyülést. Bizony, megszervezte. Ez egy stratégia, vagy annak a része, és alig várjuk a következő lépést.

(Kormányellenes tüntetők az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából tartott díszünnepségen.)


Mármost túl nagy intellektuális energiát nem emészt fel az, hogy az ember kimenjen a térre, elővegye a sípját, aztán belefújjon. Ezt egy csimpánz is könnyűszerrel megcsinálja, sőt még az utána előadott méltatlankodást is hibátlanul tudná hozni. Ennek ellenére úgy tálalták ezt a világot megrengető mutatványt, mintha azonos polcon lenne a reconquistával. A hardcore fociszurkolók többre képesek, mert a „gyűlölünk mindenkit” szlogenben legalább humor, meg fantázia van. A B-közép nekifutás nélkül nyomta le a balliberális politikai és értelmiségi elitet.

Egyrészt nincs értelme szőrös szívűnek lenni, másrészt álszentnek sem. Március 15. és október 23. is mindig a politikáról szóltak, a politikusok politikai üzeneteket fogalmaznak meg, és egyik eredeti esemény sem politikamentes. Tehát ha valami bőven belefér, az az aktuálpolitika. És ebbe ugyancsak belefér a politikusok kifütyülése, mert azt nem érdemes elfelejteni, hogy Gyurcsány Ferencet sem fogadta mindig mindenütt csönd, békesség és barátságos hangulat – még akkor is, ha tudjuk, ő ezért a kellemetlen fogadtatásért sokat küzdött. Az ember sok mindentől féltheti a miniszterelnököt, de attól biztosan nem, hogy nem bírná el a füttyögést. Nincs ő porcelánból. A lengyel elnök, a lengyel és a magyar himnusz kifütyülése már véleményesebb. Szerintem ízléstelen, de ha jól érzékeltem, a sípoló-körök nem ízlésmérkőzésre érkeztek. (És akkor kezdődhet a ki fütyült – ki nem fütyült a himnuszok alatt meccs az értelmezési versenyben. Aki semmi más programot nem talált, a malmozást is unja, az foglalkozzon vele, ha akar.)

És akkor most jön a vicces része. Két sípolás között nyilatkozik a kamerába Ungváry Krisztián, az Értelmiségi Elit®™ oszlopos tagja, fáklyája, világítótornya, és fölszisszen azon, hogy valaki pofon vágja. Egyáltalán nem szép valakit pofon vágni, főleg nem oldalról, ha igaz, de aki kivonul tüntetni síppal-dobbal-nádi hegedűvel, az jobb, ha fölkészül erre. Ilyenkor a kocsmademokrácia teszi ki székhelyét az utcára, a popszakma meg ilyen. Nem kötelező megvetni a műfajt, de ha már valaki önként vállalja, az vállalja a potenciális következményeket is. (A történész dilemmázott, úgy látszik: azt írta, sajnálja, ha valakit sértett a fütyülés. Már csak az a kérdés, akkor miért csinálta?)

Jó, tegyük fel, hogy pont ott van a határ, hogy sípolni szabad, ütni meg nem. Ám ekkor jön a probléma, ugyanis az értelmiségiek a pofon után rendre visszaveszik entellektüel ábrázatukat, és azt kérdik: „miért nem érvelnek verekedés helyett”? Ezek szerint az értelmiségiek ideális vita/diskurzus-pozíciója az, ha szemben állnak a felek, és vég nélkül sípolnak – de semmiképpen sem pofozkodnak? És ebben a vitában az nyer, aki tovább bírja szusszal?

Kissé zavarodottnak tűnnek a balliberálisok, amikor dönteniük kell, hogy most akkor melyik utat választják. A kávéházi megfejtést, vagy a könyvégetős-erőszakra bujtogató változatot, álá Gulyás Márton? Utóbbival csak az a gond, hogy ez így fenyegető, félelemkeltő jelenségnek kevés lesz. Akkor kell mögé egy Sturmabteilung, vagy a Vörös Hadsereg, esetleg a Lenin-fiúk, mert önmagában az Ernst Röhm/Szamuely-lelkület kevés.

Ha jól láttam, akkor a balliberálisok örömködnek a Sípolás Hadművelet sikerén, és elsiratják a pofon vágott mártírokat. Tehát valóban egy stratégia ez, a csodafegyver, a demokraták megváltó menetelése. Ennyi kell a sikerhez és a mártíromsághoz. Ennyit tudott magából kiizzadni az egybesült, vagy éppen elkülönülő ellenzék. Erre bármelyik jobboldali csak annyit mondhat, hogy jó az irány, csak így tovább, maradjanak nyugodtan ezen a tracken, és le ne térjenek róla.

Fenyegetést senkire sem jelent, viszont mindenki más tud mulatni egy jót hébe-hóba.