Mindez azonban korántsem a bevándorlás-problematika összeurópai megoldását célozza, sokkal inkább példát akar statuálni Magyarország és Szlovákia nádpálcázásával. Merkel osztályfőnök és Juncker tornatanár azért, hogy ne váljék ragályossá a tiltakozás, azokat fenyítené meg látványosan, akik – már csak történelmi érzékenységük okán is – erőteljesen kritizálják a kvóta-diktátumot, amely több sebből vérzik.

Melyik sebbel kezdjük?


A liberálissal. A kvóta-kényszer e szerint nem lehet más, mint az emberi jogok durva szűkítése, legyen szó akár politikai menekültekről, akár gazdasági bevándorlókról. A politikai menekültek sem igazán Magyarországra és Szlovákiába mennének, nem beszélve a jóval tömegesebb gazdasági migránsokról. Ők főleg német, skandináv, francia és brit városokba vágynak, aligha régiónkat vizionálják célállomásként. Ha vágyaik haszonleső kihasználói, a migráns-menedzserek kelet-közép-európai telephelyekkel kecsegtetnék őket, talán bele se vágnának a kockázatos kalandba. Merthogy miért is érné meg nekik, hogy végül is ott legyenek, ahol nem akarnak? Bizonyára erőteljesen élni fognak tehát a szabad helyváltoztatás jogával, a kvóta-kényszer legelszántabb ellenzői alighanem közülük kerülnének ki. 

Nem kevésbé „véres” az egyenlő mérce elvének alkalmazása sem. A tagországokra kirótt uniós kontingensek háromnegyede tudniillik máig üresen tátong. Eközben persze a tagországok illedelmesen bólogatnak minden erre vonatkozó brüsszeli nógatásra, noha eszükben sincs gyakorlati tettekre váltani elvi egyetértésüket. Ők az unió okos stréberei, akik jól ismerik a brüsszeli dörgést, s eme bölcs belátásuk épp elég ahhoz, hogy se de jure, se de facto ne őket vegzálja a bizottsági adminisztráció.

De nem volna egyszerűbb a renitenseknek is ezt a belátó metódust követniük? Vagy legalább kissé puhábban hozni Brüsszel szíves tudomására a véleményüket? Ha a minden helyzetet ügyesen meglovagló Talleyrandként szőnék a hálót, arra számítva, hogy a kvóta amúgy is végrehajthatatlan, kimúlik magától. De akkor meg minek ilyen vehemensen ellenállni neki? Lavírozni nem volna kifizetődőbb?

Csakhogy van itt még egy seb, a legsúlyosabb: a társadalmi. A brüsszeli elit és csatolt részei legszívesebben persze figyelmen kívül hagynák ezt az alulról felfelé forrongó tiltakozást. Mintha nem vennék észre, hogy az európai polgárok enyhén szólva gyanakvóan firtatják őket. Nem érik be politikusi szóvirágokkal, nem hat rájuk a kancellári szelfi. Szociális komfortérzetüket, kulturális identitásukat érzik veszélyben, s e konkrét félelmeiket nem lehet elvont értékek nevében, magasra emelt univerzális erkölcsi magaslesről lesajnálni. Brüsszel nem csupán az átgondolt, intelligens európai bevándorlás-politikával adós még, de arra a társadalomra is vaksi, amelynek pedig a hatalmát köszönheti. Ideig-óráig tud még trükközni, erre-arra elmozogni, suhogtathatja a nádpálcát a „fertőző” tagországok felé. Még lehet, de meddig?

A kérdés korántsem akadémikus, még kevésbé ennek vagy annak a pártcsaládnak az ügye.

Magyarországnak jobboldali, Szlovákiának baloldali kormánya van.

 

(Kép forrása itt.)