„A legtöbb virágzó kultúra szerette és tisztelte a fiatalságot, de sem el nem kényeztette, sem nem dédelgette. És mindig megkövetelte tőle az engedelmességet és az öregek iránti tiszteletet.” / Huizinga: A holnap árnyékában /

A kis-ázsiai Epheszosz lakói hatalmas templomot emeltek Artemisz istennő tiszteletére. A templom és benne Artemisz hatalmas szobra az ókori világ csodáinak egyike volt, rengetegen keresték fel a várost csak azért, hogy láthassák. Történt, hogy Kr. e. 356. július 21-én egy Hérosztratosz nevezetű ember felgyújtotta és a templom porig égett. Hérosztratosz azzal indokolta tettét, hogy azt akarja: a világ emlékezzen a nevére. Ezért az epheszosziak nem csak halálra ítélték, hanem megtiltották azt is, hogy a nevét kiejtsék, vagy leírják, ezzel akarták megakadályozni, hogy a gyújtogató neve fennmaradjon. Amúgy mérsékelt sikerrel, hiszen én is éppen most írok róla.

Mindez onnan jutott eszembe, hogy Amerikában újabb iskolai lövöldözés történt, elkövetője egy Nikolas Cruz nevezetű 19 éves kölök volt, akit – Hérosztratoszhoz hasonlóan – nyilvánvaló elmebaján túl, a feltűnés szándéka is vezetett. A vágy arra a bizonyos 15 perces világhírre, amit egyébként a magyar nyelv, a maga kivételes láttató erejével „feltűnési viszketegségnek” nevez. Ő is, miként epheszoszi elődje bizonyos értelemben sikerrel járt. Nevét feljegyezték, képe és története bejárta/bejárja a világot, a legeldugottabb helyeken is beszélnek róla. Persze csak egy rövid ideig, aztán elmossák az új hírek, földrengések, tornádók, tömegszerencsétlenségek. Mire kivégzik már csak pársoros hír lesz belőle. Egyszerűen túl sok Hérosztratosz van, vagy legalábbis túl sokról tudunk.


Azt én nem tudom, hogy valóban romlik-e a világ, vagy Chestertonnak van igaza, aki szerint csak a hírszolgáltatás hatékonysága nő. Az bizonyos, hogy ha ez a Cruz száz évvel ezelőtt lövöldözik akkor mi, itt minden bizonnyal nem is hallunk róla. A visszhangokból látható, hogy ez a tragédia is belesimul az amerikai belpolitika fegyverpárti és fegyverellenes szembeállásába, amihez nekem semmi közöm, azt nekik az amerikaiaknak kell egymással megvitatni.

Amit viszont nem csak jogunk, de véleményem szerint kötelességünk is megvitatni, hogy honnan ez az egyre tömegesebbnek tűnő késztetés gyermekeinkben és unokáinkban a feltűnésre, a bármi áron való ismertségre?

Van egy közös háttere a városokat feldúló „baloldali” rohamcsoportok, drogos, bűnözői szubkultúrák tagjai és a gyilkos Cruz sorsának, életének. Ez pedig a dologtalan eltartottság, ahogyan fent idézett Huizinga nevezi: puerilizmus. Száz évvel ezelőtt 18-19 éves korára a társadalom senkit sem tartott el, sem Amerikában, sem Európában. A nagyon gazdagokon kívül, aki nem tanult az dolgozott, különben éhen halt volna. De még a gazdag családok sarjait sem nagyon hagyták hogy átlustálkodják fiatal éveiket, hiszen fel kellett készülni a vagyon és a társadalmi státusz átvételére és gyarapítására. Még a kor harcos „proletariátusa” is „munkát, kenyeret” követelt, mert a kettő – teljesen normális módon – szorosan összetartozott a gondolataikban. Bizony ma ez már nincs így. Mindenki természetesnek tartja, hogy így vagy úgy de a társadalom eltartja őt, anélkül, hogy számára bármi hasznosat tenne, pusztán azért mert megszületett. Sőt mi, azok, akik eltartják őket, mi is többé kevésbé természetesnek vesszük. Pedig a józan ész azt súgja: nem így van.

Egyre inkább megvalósulni látszik az a disztópia, melyben szociális segélyeken céltalanul nyomorgó milliárdok lakják a földet, akik helyett gépek dolgoznak a minimális igényeik kielégítéséért miközben szórakoztatásukra primitív, manipulatív virtuális valóság szolgál majd. Mindez sajnos egyre inkább felismerhetően ölt testet a garantált bérminimumról és a virtuális valóságról szóló hírekben.

Nem nehéz belátni aztán, hogy az ilyen körülmények között élők furcsa pszichés ferdüléseknek lesznek kitéve, melyek váratlan és megdöbbentő következményekkel járnak, mint ebben az esetben is. Még a legprimitívebb ember sem tud tartósan célok nélkül élni. Egészen egyszerűen belebolondul. „A kutya is jó dolgában veszik meg.” – tartja a mondás. Sem én sem senki más, értelmes ember nem kíván egy ilyen világban élni.

 

(Kép forrása itt.)