(Fidel Castro)

1966. május 27-én 166 kubait végeztek ki. Mielőtt azonban kivégezték volna őket, átlagosan hét pint [három és fél liter] vért vettek le tőlük. Pintenként 50 dollárért adták el vért az észak-vietnami kommunista rezsimnek. Egy felnőtt ember testében átlagosan 5-6 liter vér van; ha 3,5 liternyi vért levesznek, az eszméletvesztést és bénulást okoz. A vérvétel után két milicista egy hordágyra rakta az áldozatot, és átvitte a kivégzés helyszínére.


A fenti esetet az Amerika-közi Emberi Jogi Bizottság 1967-es jelentéséből idézte a Wall Street Journal még egy 2005-ös cikkben. Néhány további adat Castro halálos listájáról. Mintegy 5600 kivégzésre került sor. További 1200 fő vesztette életét a „törvényen” kívüli gyilkosságokban, agyonverésekben. 78000 ember halt meg, miközben el akartak menekülni Kubából a szabad világba. 5300 parasztfelkelő is a veszteséglistán van, akik a kubai hegyekben harcolva próbáltak védekezni a kommunista diktatúra ellen. Castro külföldi forradalmi kalandjai is számos kubai életét követelték, ráadásul hiábavalóan. A dél-afrikai erők és fekete szövetségeseik vereséget mértek a kubaiakra és a helyi pro-szovjet erőkre a Cuito Cuanavale-i csatában, ráadásul Angola, Mozambik és a többiek még el sem jutottak a „békés szocialista építőmunkáig”, csak a véres káoszig.

Castro már fiatal korától kezdve – Leninhez hasonlóan – csak a forradalmi politikával kívánt foglalkozni. Lenintől eltérően azonban ő maga is részt vett a kegyetlenkedésben. Egyik joghallgató társa szerint Castro „hataloméhes és teljességgel becstelen személyiség volt, aki bármely csoporttal hajlandó volt sorsközösséget vállalni, amelyről úgy vélte, hogy segítheti a forradalmi karrierjét”. Eleinte ez nem volt más, mint maga az Amerikai Egyesült Államok. „Lényegét tekintve a Kubáért vívott harc egy New Yorkban és Washingtonban folytatott propagandakampány volt (…) az 1957-ben Havannába kinevezett nagykövettel közölték: A döntés megszületett, hogy Batistának mennie kell. Roy Rubbottom külügyminiszter-helyettes ugyancsak Castro mellett volt, akárcsak a CIA Havannában” – írja Paul John nagy összefoglaló művében (A modern kor).

Amikor rájöttek, hogy Castroval nem fognak tudni együttműködni, már késő volt. Több szempontból is: egyrészt Castro Lenin és Hitler módszereit tanulmányozva villámgyorsan kiépítette rezsimjét, másrészt Castro legendája már készen állt, hiszen előre le volt írva az újságokban. Ma, Castro halála után, az utóbbi a veszélyesebb.

Ezzel állhat összefüggésben, Castro itt hagyott nekünk egy dilemmát. Miért van az, hogy a „liberális (progresszív?)demokrácia” élharcosai – Juncker, Obama, Hollande, Ferenc pápa, Trudeau – egyöntetűen pozitív hangvételű üzenettel búcsúztak a kubai kommunista diktátortól? Az utóbbi esetében bizony fel kell, hogy merüljön az „apák és fiúk” nehéz emlékezetű története: Trudeau maga hivatkozott erre gyász-üzenetében. „Az apám nagyon büszke volt rá, hogy a barátjának nevezheti őt [Castrot] és apám halála után én is megismerhettem Fidelt. Kitüntetés, hogy találkozhattam a három gyermekével és öccsével, Raúl Castro elnök úrral nemrégen, amikor Kubába látogattam”. A gyászoló gyülekezet névsorát színesíti egy itthon kevésbé ismert név is, Michael Higgins (eredetileg munkáspárti) ír elnöké is. Ő így fogalmazott: „Castrora mint óriásra fogunk emlékezni a világ vezetői között”. Higginsről annyit kell tudni, hogy beiktatási ceremóniáján keresztény, zsidó és muszlim imádságok mellett humanista beszéd is elhangzott. A humanizmus itt nem a reneszánsz világ elképzeléseit jelenti, hanem a nyugati ateizmusét.

Ferenc pápáról nincs mit mondanunk: jezsuitaként és latin-amerikaiként egyértelmű, hogy hol érzi magát otthon. Ügyesen megfogalmazott üzenetében - amely egyébként szokatlan, hiszen csak hivatalban levő államfők halála esetén ad ki a Vatikán nyilatkozatot – „kifejezte a gyászt, és a közelséget a gyászolókhoz, de elkerüli azt, hogy a Castro-rezsim támogatójának tűnjön”. Számunkra, keresztény, fehér európaiak számára ez persze nem vigasz.

Külön izgalmas Barack Obama üzenete. Miközben a jól felfogott politikai érdek is megtalálható a szövegben, elég arra visszagondolnunk, hogy idén márciusban milyen hallgatás övezte itthon csodálói részéről Obama kubai látogatását. Ja, hogy mégse egyedül Putyin, aki a kommunizmus örökségével kacérkodik? A New York Times cikke szerint „Még Kuba legkeményebb kommunistái szerint is rendben volt, amiket Obamának mondania kellett”. Mindeközben magának Fidelnek megvolt a véleménye az egészről: „Nincs szükségünk arra, hogy a birodalom bármit is ajándékozzon számunkra.” – írta a kubai kommunista párt lapjában. Néhány hónappal később még egy sértéssel tetézte ezt: „„Trump úr, aki alkalmas szakértőnek tartja magát, ugyanannyira alkalmatlan, mint Barack Obama és az ő politikája". Obama gyászüzenetében mégis úgy vélekedett: „A történelem feljegyzi és megítéli majd ennek a rendkívüli, egyedülálló személyiségnek a tetteit és a jelentőségét.”.

A „néppárti” Juncker hasonlóan fogalmazott: azon túl, hogy szerinte Castroval olyan ember távozott, akit sokan hősnek tekintenek (nyilván ő, tehát Juncker is), Castro örökségét a történelem fogja megítélni. Ezzel a frázissal csak az a baj, hogy ilyen nevű embert, hogy Történelem, még senki nem látott. A másik, nagyobb baj, hogy ezzel Castro szavait visszhangozták: „A történelem majd felment!”.

További hasonlóság, hogy Juncker és Obama egyaránt kritizálták a magyarországi közállapotokat és féltették a demokráciát, az emberi jogokat, és egyáltalán. Juncker a maga kicsit spicces módján lediktátorozta Orbán Viktort, Obama pedig a Clinton Alapítvány összejövetelén Oroszországgal, Kínával, Venezuelával, Azerbajdzsánnal és Egyiptommal helyezte egy sorba Magyarországot, ami az ellenzék és az úgynevezett „civil társadalom” helyzetét illeti.

Úgy tűnik tehát, hogy akik az emberi jogokat, a demokráciát, és a liberális értékeket általában félteni szokták – különösen is Magyarországon, Magyarországtól – most egy zsarnokot barátságosan búcsúztatnak.

Itthon a baloldalról még a legőszintébb és legjózanabb hangvételű írást TGM tette közzé. A végén persze ott a permanens forradalom igénye: „A fölszabadulásra mindig – tehát ismét – szükség van és szükség lesz; nincs annyi kudarc, bukás és szégyen, amennyi eltakarhatná előlünk azt a mély emberi szükségletet, amely újra és újra föl fogja támasztani a testvéri közösség ábrándját”.

A progresszió irtózik a rendtől, a progresszió mindig forradalmat akar.