Xenofóbia, sőt, rasszizmus. Szégyen és nonszensz. Engedjétek be őket, hiszen elöregedő a kontinens, kell a vérfrissítés, kell a diverzitás, kell a nyugdíjasodó Európát eltartó fiatal tömeg. A kerítés pedig koncentrációs tábor.

(Pedig lehet korrektül is írni a témában, akár a tengerentúlról is, vagy inkább: főleg onnan.)

De mi is inspirálta a fenti cikkek szerzőit e túlzó bírálatokra? Az, hogy a cseh és a szlovák miniszterelnök, csakúgy, mint hosszú hónapokkal korábban Orbán Viktor, kifejtette, hogy nem tartja jó ötletnek az övéktől jelentősen eltérő kultúrájú menekültek, bevándorlók tömeges befogadását. Fico még azt is ki merészelte jelenteni, hogy csak keresztényeket fogadnának be, valamint azt, hogy Szlovákia keresztény ország. Az ellenzők körében beindult továbbá az itthon már untig ismert, üzemszerű rettegés a szélsőjobboldaltól, a radikalizálódástól – szokás szerint összemosva néhány tucatnyi főből álló csürhék erőszakoskodását az aktuális kormány politikájával. Ezekből pontosan kitűnik az egyetlen jó hír mára: a magyar ballib sajtómegmondók nincsenek egyedül sarkos véleményükkel, még ha a minden idegennel radikálisan szimpatizáló hangvételükből néha úgy is tűnik – és ez megnyugtató. Te is más vagy, te sem vagy más.


A fenti szerzők és hazai elvbarátaik egyetlen dologról feledkeznek meg csupán: a modern kori népvándorlás kezelése politikai feladat, és efféle kihívásból is a keményebb fajta. Mifelénk pedig, ahol a politikai döntéshozatal a népszuverenitás alapján, elsősorban választott tisztségviselők útján történik, az állampolgárok közössége mondja ki a végső szót. Az állampolgárok közössége pedig mindezen országokban nem lehetőséget, remek üzletet, soha vissza nem térő alkalmat lát az illegális bevándorlásban, hanem veszélyt és fenyegetést.

(Kerítés épül Calais-ben.)

A választott politikai vezetők legelső sorban saját politikai közösségükért felelnek, tőlük nyernek felhatalmazást, őket szolgálják. A „mi” és „ők” kérdésének eldöntését szimbolizálják a határok, melyekre a közösség(ek) saját döntése alapján szükség van. Mielőtt tehát e választott vezetőket, majd gyorsan az őket megválasztó embereket is dehonesztáló jelzőkkel illetjük, érdemes volna mindezen elgondolkodni. Ugyanakkor Fico kereszténységre vonatkozó kijelentését is komolyan kell vennünk, és bizony, segítenünk kell azokon, akik eljutnak idáig, és rászorulnak.

Üdvös lenne, ha Jean-Claude Juncker az Európai Unió egyik csúcsvezetőjeként nem feledkezne meg erről az alapvető igazságról – elemzői szemmel nézve világos, hogy ő már semmilyen választónak nem tartozik elszámolással. Ha a sajátjaihoz kellene szólnia, nem ülne fel az univerzalista, gyengéd érzelmeket célzó kommunikációs vonatra, hanem olyasmiket mondana, hogy erős Európát akarunk, mely képes megvédeni magát, és az erejéből futja a könyörületre is.

Az én véleményem pedig az, hogy Európa védelme nem a határoknál kezdődik. Az erős Európának szövetségeseivel karöltve meg kellett volna akadályoznia a 2. világháború óta legsúlyosabb menekülthullámhoz vezető okokat – s ha meg nem is akadályozta, még mindig nem késő orvosolni azokat. Addig pedig három kötelesség van: védekezni, segíteni és átmeneti megoldásokat találni a következő évekre – ez utóbbiakhoz pedig ideje a politikai kreativitás szellemét megidézni.