Kontinensünk úgynevezett nyugati felén (ideértve az északi és a mediterrán térség országait is) a múlt század hatvanas-hetvenes éveitől megszilárduló pártrendszerek szinte mindenhol recsegnek-ropognak, megszűnőben van a döntően a középpártok váltógazdaságán alapuló szisztéma. Új, jobbára elitkritikus és elitellenes erők törnek előre, kiváltképp a radikális pártok megjelenése látványos. A dilemma mindenütt adott: a gyengülő bal- és jobbközép pártok vagy egymással fognak össze (a nagykoalíció persze semmire sem garancia), vagy paktumot kötnek egy, netán több radikális szereplővel (ami ugyancsak nem jelent politikai életbiztosítást). „Alternatíva” még a kisebbségi kormányzás, illetve a folytonos kormányválság, miként azt a közelmúlt és a jelen nem egy nyugati példája mutatja.


Mindezzel szemben a hazai rendszer képlete immár a harmadik ciklus óta stabil. Miközben a nyugati jobbközép pártok legalábbis erodálódnak, a Fidesz kétharmados parlamenti fölénye tartós, s belátható időn belül ezt legföljebb önmaga veszélyeztetheti. Balközép vetélytársát, az MSZP-t többszörösen is lekörözte, a szocialisták vészes legyengülése faktum, s ha valamiben, akkor a magyar pártrendszer ebben az egyben mégiscsak hasonlít a nyugati fejleményekhez. ( Pár év óta az európai baloldal csaknem egésze krónikus vérszegénységben szenved, ám ennek okairól majd máskor és hosszabban.)

Ami viszont nem egyezik az európai trenddel, az a radikálisan elitellenes erők tragikomikus szereplése. Az LMP, és különösen a Jobbik hajdan merész ambíciókkal léptek a porondra, de mára már sokkal inkább a létezésükért, semmint a kormányrúdért küzdenek.

Míg az LMP pár esztendő alatt „csupán” szellemileg sekélyesedett el (tisztelet a kevés számú kivételnek), addig a sokáig váltópárti álmokkal terhes Jobbik teljesen összezavarodott. Egybehangzó felmérések szerint az áprilisi országgyűlési választáson szerzett 19 százalékos támogatottsága rohamosan csökken, a teljes népesség körében már csak 8, a biztos választók körében 13 százalékos mutatóval rendelkezik. Márpedig ez több mint jelentős visszaesés, nem beszélve arról, hogy koránt sincs még vége: kilépési hullámok szabdalják tovább, a színen már meg is jelent a Mi Hazánk Mozgalom, mint az egykori Jobbik, igazi mai megtestesítője.

Így fest a helyzete, egyelőre.

Eközben Európában azt látjuk, hogy a radikális erők nemcsak őrzik, akár még növelik is támogatottságukat. Franciaországban Marie Le Pen népszerűsége Emmanuel Macroné fölött van, Németországban a CDU/CSU egyik nagy dilemmája éppen az, nehogy szavazói átpártoljanak az AdF-hez, s akkor még a skandináv és a Benelux államok idevágó fejleményeiről még nem is beszéltünk. Mindez persze nem szükségképpen jelent még közeli áttörést, „mindössze csak” annyit, hogy a megoldatlan társadalmi problémák bázisán ezek a pártok huzamosan tovább erősödhetnek.

A Fidesz azonban sikeresen húzta ki a radikálisok méregfogát: nem utolsó sorban migrációs politikájának köszönhetően. A Jobbik 2015 óta egyszerűen nem találja a hangját, noha minden hangszeren próbálkozott már, ráadásul egyszerre… Csakhogy a Fidesz a nemzeti tematika domesztikáltabb, de egyszersmind hatásosabb megjelenítésével elszívta előlük a levegőt, nagyon úgy tűnik, hogy végleg.

Nincs ma sikeres politika a nemzeti téma hangütése nélkül.

Ez az, amit sem a radikálisok, sem a szocialisták nem értenek.