Jövő tavasszal az uralkodó neoliberális ideológia sugallatai szerint magas részvétel várható az európai parlamenti voksoláson. Hála az úgymond „újfasiszta” fenyegetésnek, a haladás erői (amin mostanság a multinacionális tőke érdekeinek behódoló és azokkal összefonódó balliberális főáram értendő) összekapják majd magukat, s útját állják a „fasizálódás” tendenciájának. ! No pasarán! – imígyen cseng ma a Wall Street-től Brüsszelen keresztül a londoni Labour Party irodákig hatoló jelszó. Fura egy „népfront” ez. Szegény Dolores Ibbáruri, a legendás antikapitalista, fészkelődhet is a sírjában. (Kínjában.)

Nem tudni, ki és miként tör, avagy nem tör át, de hogy Délnyugat-Franciaországban nyomát se látni az „újfasizmusnak”, az biztos. Pedig e Provance-tól és a Cote d’ Azúrtól balra eső, nagyjából Bordeauxtól a Pireneusokig húzódó, mellbevágóan rusztikusnak megmaradt vidék mindig másként gondolkodott. Mindig szembeszegült az éppen aktuális főárammal, kezdve az albigensektől (katharoktól) a Nagy Francia Forradalmat opponáló Vendée-n át egészen a mai napig.


Rögtön szembetűnt, mikor a minap ott jártam, hogy ma sem a hivatalosság vidéke ez. Sok helyütt előzékenyen már a falakon megüzenik a köztársasági elnöknek, ha netán egyszer arra hajtatna: „Macron! Franciaország nem eladó.” Sőt csípős helyi rossznyelvek szerint Emmanuel Macron, bár napóleoni méretű ambíciókat dédelget, kizárólag nejének életkorával hajaz a korzikaira, semmi másban. De ettől akár még kedvelhetnék is, mégsem kedvelik, s ennek nemcsak politikai okai vannak.

Miként a neoliberális főram egésze, Macron se ért egy kukkot sem „vidékiül”. Mit se tud kezdeni a lokalitással. Ugyan a neolib szótárban megtalálható a glokalizáció, a szubszidiaritás kifejezés, de arrafelé élő ember ilyen műszavakat nem forgat a szájában. Ellenben mondjuk a pireneusi magas legelők juhászai bátran élnek a lokalitás szabad szájúságával, amikor a brüsszeli bürokraták előírnák nekik, ezután hogyan készíthetik tradicionális sajtjaikat. Merde! Egyék csak Junckerék azokat a steril laboratóriumokban érlelt, gumikesztyűben formázott akármiket, ha az ízlik nekik, mi meg esszük tovább a miénket. Nehogy már belepancsoljatok az életünkbe!

De ez csupán egy gasztronómiai példa, a sok egyéb konfliktus közül.

Maradiság volna? A vidék nem érti az idők szavát? Messziről, a főáramú politika fennkölt megapoliszaiból, ellentmondást nem tűrően ez így látszik. Ugyanúgy, ahogy a globalizmus idejét múlt kacatnak minősíti a nemzetet, bizonyos fennhatóságok a maguk állami magasából a lokalitást sajnálják le. Az idők szava a világ egységesüléséről szól, szajkózzák a világpiac fundamentalistái, no meg a világ iránt érzett felelősségről, teszik hozzá a „baloldali” komprádorok, hogy azért a pozitív elemekből is maradjon valami.

Csakhogy az egységesülés emberi találmány és nem természeti törvény, amely még legjobb kivitelezésében sem jelenthet egyszínűséget. A világ iránti felelősséget pedig csak a lokalitáson keresztül tudjuk megmutatni, mert aki sehol sincsen otthon, az ne akarja otthonossá gyúrni a világot. Előbb a saját porta, aztán a glóbusz, ez a sorrend.

A franciák, ott délnyugaton, pontosan érzik ezt. A lokalitás szabadsága érződik arrafelé, ami megnyugtató.

Utoljára Európa átellenes másik felén, Székelyföldön éreztem – mutatis mutandis – ilyet.

 

(Kép forrása: itt.)