Királyuk Juan Carlos taktikai húzásait azóta is klasszikus példaként emlegeti a tranzitológiai szakirodalom. Csakúgy, mint a Moncloa-paktumot, amit a lecsengő francóista és a zendülő demokratikus erők az ország békéjének biztosítása végett hosszú távra kötöttek. Mindez olyan példaszerű volt, hogy a nyugati tanácsadók később folyvást ezt a spanyol leckét rótták ki a diktatúrákból kiláboló keleti országokra is, mondván, tessék tüzetesen tanulmányozni a hispán átmenetet, aztán kopírozni.

(Mellesleg: felületes lecke-kirovás volt… Arrafelé az átmenet még csak nem is érintette a tulajdonviszonyokat, errefelé viszont gyökeresen átalakította, egyéb eltérésekről már nem is szólva.)

Ami mostanság történik Spanyolországban, könnyen lehet, hogy megint példa lesz: csak éppen elrettentő példa.


Miként lehet fölösleges galibát csinálni, a rosszra kölcsönösen még rosszabbat húzni, majd a helyzetbe közösen úgy belegabalyodni, hogy presztízs-veszteség nélkül immár senki sem úszhatja meg a dolgot?

Elég egyetlen pillantás a katalán-spanyol konfliktusra.  

Ne firtassuk, ki kezdte. Madrid sietett-e el egy autonómia-kurtítást, avagy Barcelona írt-e ki egy, a spanyol alkotmányt tekintve jogilag ugyancsak ingatag függetlenségi népszavazást? A „háborút”, mint tudjuk, mindig a másik kezdi. Mi csak védekezünk. Persze ha kell, akkor preventíve (lásd: „megelőző csapás”).

Bárki kezdte, a lényeg az, a másik úgy folytatta, hogy abból nagyon hamar csúnya spirál lett, amiből aztán a felek csupán lefelé csúszva- mászva tudnak majd kikászálódni. Ha egyáltalán valahogy.

Most még ott tartunk, a konfliktus eszkalálódik, ragályos lehet az Ibériai félszigeten, de tovább dagadhat nemzetközileg is.

Nemcsak Brüsszel (ebben az összefüggésben ez most Belgiumot jelenti), ahová a katalán kormányfő menekült, de az Európai Unió egésze foghatja a fejét. Különösen Merkel és Macron, akik odahaza a katalánok nélkül is elég bonyolult (azaz rossz) helyzetben vannak. Aligha véletlenül tolnák el maguktól tehát a konfliktust, mondván, ez nem brüsszeli kompetencia, hanem spanyol belügy. Csakhogy a mag-Európa föderalista reformereinek a szájából az ilyesmi szokatlan. Már-már szuverenista mondatnak hangzik. Azaz ezúttal is az aktuális helyzet határozza meg a föderalista tudatot.

Kevésbé prognosztizálható, hogyan hat majd a konfliktus kihordása, végkifejlete a fejlettebb uniós országokra. Mondjuk a flamand, a skót, az ír, az észak-itáliai törekvésekre, hogy csak a legkézenfekvőbb példákat említsük. Bármelyikük esetében botorság volna párhuzamokat vonni a katalán folyamatokkal, de attól sem tekinthetünk el, hogy a Barcelona kontra Madrid ütközet aligha fogja mérsékelni őket. Olaszországban hamarosan választások lesznek…

Megdőlni látszik tehát az az előítélet, hogy az Elbától keletre van az unió billenékenyebb politikai régiója. Sőt a székelyföldi autonómia ügyében egyre másra a bölcsebbnél is bölcsebben nyilatkoztak meg az erdélyi magyar politikusok. Fölényes intelligenciával ismerték fel, hogy egyes román kollégáik Barcelona meglehet átgondolatlan függetlenségi törekvéseit, a katalán autonómia tényéből vezetnék le. Lám csak, ilyesmibe torkollik az autonómia, a végén szeparatizmus, elszakadás lesz belőle.

Teli szájjal szidják a katalánokat, hogy a magyarok is értsenek belőle.

Csakhogy az erdélyiek nem keverik össze az almát a körtével. Nem elszakadni akarnak, hanem autonómiát.

 

(Kép forrása itt.)