Miután az uniós belügyminiszterek tanácsa megszavazta azt a rendeletet, amely 120 ezer menedékkérőt helyez majd át Olaszországból és Görögországból a többi tagállamba, több tagállam kilátásba helyezte, hogy az EU Bíróságán támadja meg a döntést. Az Európai Unió működéséről szóló szerződés 263. cikke alapján ezen megsemmisítés iránti perre akkor kerülhet sor, ha a kérelmező szerint a kérdéses jogi aktus ellentétes az uniós szerződésekkel vagy az alapjogokkal. A benyújtandó keresetben meg kell jelölni a semmisségi okokat (cas d’ouverture) – lehet kérni a luxembourgi székhelyű Bíróság szabályzatának 160. cikke alapján a tanácsi határozat végrehajtásának felfüggesztését – és a szóbeli és írásbeli szakaszból álló processzus végén a legfőbb uniós ítélkezési fórum alapvetően ex tunc, azaz visszamenőleges hatályú döntést fog hozni, amely mindenkire (erga omnes) kötelező és ítélt dolognak (res judicata) minősül, azaz tárgyügyben újabb eljárás nem kezdeményezhető.


Arról, hogy tárgyügyben milyen esélyekkel indul Szlovákia, illetve Magyarország, (előbbi 6, hazánk 10 semmiségi okot jelölt meg) nehezen prognosztizálható. Miután azonban az alapjogi biztos a kvótarendelet Alaptörvénnyel való összevetését kezdeményezte azzal, hogy az Alkotmánybíróságtól a menedékkérők tömeges áthelyezésével kapcsolatos jogi aggodalmakat tisztázná, segítségünkre lehet egy 1974-ben Luxembourgban született eseti döntés.

A C-4/73-számot viselő J. Nold kontra Európai Biztosság ügyben, a felperes darmstadti szén és építőanyag nagykereskedőt kiiktatták az adott értékesítési láncból, mert a bányából a kiskereskedőknek adta el közvetlenül a termékeit. Az ügyben a bíróság kimondta, hogy „Az Európai Bíróság nem tarthat érvényben olyan intézkedéseket, amelyek a tagállamok alkotmányaiban elismert és védett alapvető jogokkal összeférhetetlenek.”

Kérdés azonban, az időközben végrehajtási szakaszba forduló és már több mint 150 menedékkérő szétosztását eredményező kvótarendelet visszamenőleges megsemmisítése meg tud-e állítani bizonyos irreverzibilis folyamatokat. A kvótarendszer mellett megjelent a kontingensek terminusa, amely Törökországból egyes uniós tagállamok részéről migránsok átvételét jelentené (ebből, legalábbis jelen állás szerint hazánk kimarad), illetve az állandó szétosztási képlet rendszere, amely permanens problémát jelenthet számos uniós ország, így hazánk számára is. Ez utóbbi kapcsán ugyanis érdemes felidézni, hogy először 40 000 menekült szétterítéséről beszéltek az uniós döntéshozók, úgy, hogy mindenki pontosan tudta, hogy csupán 2015-ben a Németországba érkező migránsok száma meghaladhatja az 1 000 000 főt.

Egyes vélemények szerint ugyanakkor a kötelező kvótarendszer alkalmazása magában rejti annak veszélyét, hogy jelentősen korlátozódni fog az Európai Unió lakosságának mozgásszabadsága, márpedig éppen ez jelenti Schengen legfőbb vívmányát. Ha ugyanis a kvótarendszer értelmében az egyes tagállamok szavatolják a menekültek saját területükön, hosszú időre történő elhelyezését, innen már csak egy lépés a belső határok figyelemmel követésének ötlete. Ez pedig szinte észrevétlenül Schengen megszűnéséhez vezetne, és végső soron kedvezőtlen hatással lenne az unió jövője szempontjából is, miközben Schengen az Európai Unió történetének egyik legnagyobb sikere.

(Migránsok a görög-macedón határnál.)

A polgárok közel 70 százaléka úgy gondolja, hogy Schengen az egyik legértékesebb uniós alapintézmény. Valóban, alapvetően a schengeni vívmányok a biztonság és a szabadság kombinációját teremtik meg. Lehetőséget adnak az európai polgároknak arra, hogy szabadon mozogjanak a tagállamok területén, és lehetőséget biztosítanak a tagállami rendőrségek számára, hogy szorosan együttműködjenek más országok bűnüldöző szerveivel.

A kötelező befogadási kvóta nem megoldás, mivel a schengeni feltételek mellett nem realizálható, és összességében bátorítólag hat a bevándorlásra. A migráció serkentése egyre nagyobb bevándorlási-hullámot generálhat, a kvótarendszer jellegéből adódóan pedig egyre több uniós tagállamra helyeződne migrációs nyomás; ráadásul a kvótarendszer migrációkezelési hatékonyságával szembeni bizalom kialakítása is inkább a belső határellenőrzés visszaállításának irányába hatna, ez pedig Schengen végét jelentené. Arról nem is beszélve, hogy Juncker sem rejtette véka alá véleményét: szerinte, ha a bukik a Schengen-rendszer, bukik az euró is…

A helyzet tehát jelenleg úgy néz ki, hogy egy ordas hazugság leple alatt uniós és tagállami vezetők humanitárius köntösbe bújtatva olcsó munkaerővel látják el piacaikat, miközben lassan sikerül szétverni az uniós alapértékeket és a legfontosabb eredményeket. Ez a fajta diverzifikáció, mint közgazdaságtani fogalom ebben a relációban ugyanis szintén megosztást jelent, de ez nem kockázat csökkentést vonz maga után a befektetéseknél, hanem egyeseknek hasznot, másoknak pedig igazságtalan megterhelést jelentő kényszerelosztási rendszert.

Visszagondolva, amikor a luxemburgi Schengen városkájában, a Mosel folyón ringatózó Princesse Marie-Astrid hajó fedélzetén Németország, Franciaország, valamint a három Benelux-állam aláírták a vonatkozó egyezményt, a céljuk vélhetőleg a négy uniós szabadság kiterjesztése és nem lassú megfojtása volt.