Hol az oktatás, hol az Akadémia, hol pedig a sajtó függetlenségét, szabadságát féltik; most meg éppen a színházakét. Gyakorlatilag alig van, vagy nincs is olyan szelete közéletünknek, melyet ne fenyegetne „elnyomás”. A gaz diktatúra mindenre rá akarja tenni a kezét – állítják az örök tüntetők.

A nagy színházi tüntetésnek volt ugyan egy tréfás vonulata is, amennyiben a tüntetők nem tudták pontosan mi ellen tüntetnek, hiszen a konkrét jogszabály-tervezet még nem volt ismert a tüntetés meghirdetésének időpontjában. Ez azonban a résztvevőket egyáltalán nem zavarta. A szónokok ugyanis – élükön a vadonatúj főpolgármesterrel – ugyan azokat az intellektuális (sic!) paneleket hajtogatják immár tíz éve, csak azt kell behelyettesíteniük, hogy éppen mit akar a kormány „elvenni”, „romba dönteni”, „beszántani”. A nagy megmozdulás érdekes eseménye volt egy bizonyos Pintér Béla felszólalása.

Róla tudni kell, hogy ő Budapest több színházában is világhírű rendező és szerző. Nagy hírnévre tett szert, mint a becsületsértés és rágalmazás határait súroló színművek szerzője, rendezője és a jobboldal ostora. Sajnos nem tudom megítélni színházi, művészeti tehetségét, lévén egyetlen alkotását sem láttam, és ez már így is marad. Ám zsinórmértékként tekinthetek arra, hogy Stumpf Andrásnak tetszik, így az eddigi tapasztalataim alapján, nekem bizonyára nem.

Pintér Béla és Karácsony Gergely.


Azzal kezdte a függetlenség fáklyavivője, hogy a beszédét még a törvényjavaslat szövegének megismerése előtt írta, de nem baj. Mondandója ugyanis – mint értésünkre adta – ettől még aktuális, így fel is olvasta azt. Csakis a zsenialitását bizonyítja, hogy olyan szöveget alkotott, mely minden helyzetben helyes. Ezzel mintegy megoldva a filozófia ősi problémáját, a minden helyzetben, mindentől független igazság kimondásának lehetetlenségét. Amatőrök, mint Platón, vagy Kant kísérletezgettek ezzel eddig, ám a megoldás egy Pintérre várt.

Az igazság az, mondta ez a korszakos művész, hogy „... a színház alapvetően kritikus, ellenzéki vagy, ha nem az, akkor kurva unalmas és hazug.” Itt persze a „színház” szó tetszőleges művészeti ággal behelyettesíthető, a haladó libsizmus véleménye szerint. A művészet kritikus volta, a „hatalommal” szembeforduló indulata alapkőnek számít a libsi művészetelméletben. Persze ez – mint annyi minden más a balliberális alapvetésekben – ebben a formában, nem igaz.

Ha megnézzük például a Sixtus-kápolna freskóit Michelangelótól, vagy a Stanzákat Raffaellótól, vajmi kevés hatalomkritikát látunk, már csak azért is, mert a pápa fizetett értük. Vagy – ha már a színház – Molière például a király és az Orléans-i herceg kegyeltje volt, vajon miféle „hatalomkritikáról” beszélhetünk esetében? A hatalom gyalázása a színházak esetében amúgy is érdekes kérdés, hiszen a színházak jól fizető szponzorai mindig is a hatalom képviselői voltak. A művészet, mint kritika, a felvilágosodás terméke és akkortól válnak egyes szerzők darabjai tandrámákká, ahol nem hús-vér emberek, hanem ideológiák viszályát láthatjuk.

A magyarországi helyzet a ’40-es évekre végére megy vissza. A kommunisták átvették a hatalmat, ám jelentős művészek nem segítették őket. Márpedig a kultúra, a művészet propagandaértékét pontosan ismerték és használni is szerették volna. Két úton indultak el.

Az egyik a lojális, kommunista művészek kinevelése volt. Ifjú és éretlen tehetségeket kerestek, akik eléggé naivak, vagy aljasok voltak, és akiket mint „az új generáció élteti a szocializmust és Rákosi elvtársat” című tragikomédia szereplőit lehetett bemutatni.

A másik lehetőség a meglévő, ám a kommunista puccs előtt szocializálódott művészek magukhoz édesgetése volt. A független művészet legnagyobb gondja – mióta művészet a művészet – mindig is a pénz volt, egészen pontosan a pénzhiány. A művészek alkottak, aztán vagy sikerült abból megélniük, vagy nem. A létbizonytalanság a művészi lét legalapvetőbb élménye volt az alkotók számára, hogy ezt belássuk, elég csak elolvasni a kiátkozott Knut Hamsun „Éhség” című remekművét.

A művészeket hát a kommunista hatalom a pénz segítségével csalogatta magához. Lettek alkotóházak, ösztöndíjak, állami megrendelések; egyszóval pénz és presztízs. Lassan mindenki, vagy szinte mindenki, megadta magát a csábításnak. Az így kialakuló pénzosztó struktúrát aztán magunkkal cipeljük azóta is. A pénz, paripa, fegyver szerzett jog lett, és ha azt bármi fenyegeti, abból az érintettek – ökonómiailag érthető módon – világra szól botrányt csinálnak. Persze a színpadon nem pénzt, hanem „szabadságot” követelnek, mert az mégis jobban hangzik.

Amúgy, innen üzenem Pintérnek, hogy ő, a vele együtt fellépő Karácsony Gergelytől is kapja a pénzt. Nem szégyen számára a szponzorával egy színpadon fellépni? Nem minősül ez véletlenül talpnyalásnak? Egyébként Karácsony is éppen hatalmon van. Neki lehet állni kritizálni őt is.

 

(Kép forrása itt.)