Most így a vége felé érdemes néhány általános tanulságon elmerengeni.

Ha őszinték akarunk lenni, akkor feltehetjük maguknak a kérdést: Mit tehetünk mi itt, az Amazonas  őserdejéért? A válasz az, hogy nagyjából semmit. Egyrészt mert messze van, másrészt mert fogalmunk sincs az ottani helyzetről, az okokról, melyek a tüzeket okozzák. A médiamunkások, akik a hisztériát szítják, semmivel sem tájékozottabbak min mi, csak nekik módjuk van kifejteni a véleményüket – mely ugyan olyan érdektelen, mint a miénk – nekünk meg nem. Persze az is kérdés, hogy miért olvassuk ezeket, miért váltanak ki dühödt és tökéletesen céltalan vitákat?

Ezekről a rettenetes hírekről és a körülöttük felcsapó hisztériáról nekem Rejtő Jenő összefoglalója jutott eszembe. Azt írja a Mester, hogy „Az emberi részvét éppen fordítottja egy kirándulásnak. Mennél távolabb fekszik térben a szánalom célja, annál gyorsabban és kényelmesebben eljut hozzá megértő embertársainak szíve!” Milyen igaz.


A távoli események felett érzett szánakozás, félelem nem más, mint önterápia, mert azt érezhetjük ilyenkor, hogy mi bizony jó emberek vagyunk, akiket távoli dolgok is érdekelnek (tehát tájékozottak is vagyunk) és ettől, mindent egybevetve, javul az önértékelésünk. Ugyanakkor, és ez nagyon fontos, a szájaláson kívül nem kell és nem is lehet csinálni semmit. Ez pedig bizony kényelmes. Az is egy nagyszerű lehetőség, hogy az ilyesfajta dolgokat azonnal politikává változtassuk, mikor is a politikai ellenfeleink a rosszak, mi pedig a jók vagyunk. A tömegdemokrácia korában ez azonnal az ellentétek megmerevedéséhez vezet, és ismét csak szinte kizárja, hogy bármit tenni kéne. Majd a választásokon.

Mert tenni valamit – túl azon, hogy fárasztó és lemondással jár – egészen egyszerűen kisszerűnek tűnik. Ha önkéntesen segítek összeszedni a műanyagszemetet, az olyan nagyon partikuláris. Hiszen mi az az égő őserdőhöz és a döglődő jegesmedvékhez képest? Abban semmi heroikus nincs. Nem elég globális. Azzal nem lehet globális, antikapitalista, holdkóros ideológiákat kiszolgálni, hiszen az összeszedett, vagy el sem dobott szemét nem segíti elő a csupa jóemberekből álló világállam vágyképét.

Ez aztán még meghökkentő ismerethiánnyal is jár. Példája ennek az esőerdőkre használt metafora a „Föld tüdejéről”. Ami már eleve helytelen, hiszen a tüdő az a szerv, mely oxigént szív be és szén-dioxidot bocsájt ki, holott eredetileg a „Föld tüdeje” kapcsán ennek pont az ellenkezőjét értik. Példaképpen egy minapi történet.

Bejárta a médiát a hír, mely szerint egy spanyol városban egy magát „Mitikus Mia” -nak nevező vegán aktivista és állatbarát, társaival együtt megrohamozott egy nyúlfarmot és egy zavaros, mondhatni mitikus akció keretében nyulakat „szabadítottak” ki. Miután egy csomó szoptatós anyanyulat is „megmentettek”, a becslések szerint vagy 100 kisnyúl pusztult el. A környéken már történt ilyesmi, korábban egy borjút loptak el és üzenetet is hagytak, mely szerint őt is „megmentették” és már senki sem fogja megenni.

A „megmentés”, a jó szándék, párosulva ama egyszerű biológiai tudás hiányával, hogy a szopós állatok elpusztulnak, ha az anyjukat „megszabadítjuk”, efféle eredményekre vezet. Azt pedig könnyű látni, hogy melyik nyúl szoptat, hiszen a csecsei jócskán meg vannak nagyobbodva. Csakhogy a lelkes szabadságharcosoknak biológiaórán, mikor ezt tanították, bizonyára szénszünet volt. Ugyanígy láthatóan ismeretlenek előttük nem csak a biológia, hanem a fizika és a kémia alapjai is. Ami már csak azért is probléma, mert ugyanakkor magukat valamiféle racionális, tudományos világnézet lovagjainak képzelik. Ez azonban – az ismerethiány okán – ki szokott merülni a hittel élők szánalmas kigúnyolásában.

Hogy mit tehetünk hát a környezetünkért, a természetért? Csak azt tudom tanácsolni, amit Voltaire: „Műveljük kertjeinket.” Ha pedig egy élőlényen akarunk segíteni, akkor először ismerjük meg annak szokásait, igényeit, szaporodását és csak utána segítsünk rajta, mert különben több kárt okozunk neki, mint hasznot.

 

(Kép forrása itt.)