Úgy mesélik, Ariszteidész és Themisztoklész politikai ellenfelek voltak Athénben, a perzsa háborúk idején. És nem csak ellenfelek, hanem ellenségek is, hiszen személyesen gyűlölték egymást. Egyszer azonban mégis együtt küldték őket követként egy másik városállamba. Ariszteidész, utazás közben, mikor elérték Athén határát, azt mondta ellenségének, Themisztoklésznak: „Szeretnéd, ha gyűlöletünket hazánk határain letennénk? És aztán, ha úgy ítéled meg, hogy szükséges, amikor visszatérünk, felvesszük és folytatjuk.” Így is cselekedtek. És valóban, miután visszatértek, folytatták is, egészen Kr. e 483-ig, mikor is, Themisztoklész javaslatára, Ariszteidészt cserépszavazással száműzték.

Az EU parlamentbe kiküldött, ellenzéki képviselők, láthatóan, nem így gondolkodnak. Nemhogy a határon hagyták volna a gyűlöletüket, hanem magukkal vitték, mi több, nyíltan ki is mutatták, szinte büszkék voltak rá. A kormánypártiak viselkedtek úgy, mint Ariszteidész, mikor megszavazták Gyurcsányné alelnöki kinevezését.


Ők viszont nem szavaztak a kormánypárti magyarokra, mi több, kampányt indítottak ellenük, valamiféle csak általuk képviselt, univerzális „európai” morál nevében. Érdekes és tulajdonképpen egyedülálló cselekedet volt ez, jellemző a magyar baloldalra. Még a legvadabb kommunizmusban is, az egyes csatlósállamok főkommunistái – akik ugyanúgy a Szovjetunió ügynökei voltak egyébként – mindannyian erősen nacionalisták voltak. Amennyire lehetett – proletár internacionalizmus ide, vagy oda – képviselni próbálták nemzetük területi, gazdasági érdekeiket, a többiekkel szemben. Már akkor is a magyar kommunisták voltak azok, akiket ez hidegen hagyott. Amit súlyosbít az a tény, hogy a környező államok „érdekei” általában a magyarság és Magyarország ellen szóltak. És már ők is az univerzális, nemzetek felett álló morálra hivatkoztak, mely akkor még a „proletariátus” érdekeit helyezte a nemzet, a haza érdekei és értékei elé.

Úgy tűnik e nemes tradíció tovább él a „magyar” balliberális oldalon és ezt – éppen a fentiek miatt – még csak általában baloldalinak sem nevezhetjük, hanem sajátosan (és sajnálatosan) „magyar” baloldali hagyománynak. Érdemes megfigyelni, hogy a követek, akiket a balliberálisok küldtek az EU-ba, mindannyian fiatal, vagy középkorú emberek és láthatóan sem otthonról, sem az iskoláikból nem kaptak semmit a hazaszeretetből. Otthonról azért, mert mindannyian kommunista családból jöttek, ahonnan csak a proletár internacionalizmust, ami itt a nemzeti érdekek iránti érzéketlenséget jelent, az iskolából pedig azért, mert szégyenszemre napjainkig semmi, vagy nagyon kevés hazafiasságot tanítottak nekik, a máig velünk élő „magyar” kommunizmus jegyében. A szüleik és a tanáraik egyaránt cinkosok abban, hogy ilyenek lettek.

Mindehhez kedélyes hátteret biztosítanak azok a kijelentések, melyek szerint nem ők, hanem politikai ellenfeleik szítják a „gyűlöletet”. A gyűlölet tekintetében annyi előnyük mindenképpen van, hogy az övékét nem kell szítani, magas lánggal lobog az magától is. Követ voltukat sem a magyarság gondjainak szentelik. Például, a határon túli magyarok minden ügyében vagy hallgatnak, vagy ellenük foglalnak állást. Nem is beszélve a Gyurcsány-párt határon túliak ellen vezetett verbális hadjáratáról. Ilyet senki sem csinálna a volt kommunista utódállamok vezetői közül.

Pedig – szerintem – kifejezetten természetellenes dolog a sajátjai ellen politizálni valakinek. Ugyanis a hazaszeretet a természetes, ösztönös érzés. Továbbá politikailag sem cselekszenek bölcsen. Pontosan a minapi Merkel látogatás is megmutatta: nem várhatják kívülről a hatalomba segítésüket. Részben, mert akik külföldről támogatnák őket, azok maguk is a politikai létükért küzdenek és se kedvük, sem pedig erejük nincs hatékonyan segíteni nekik. Részben pedig azért, mert a hazai többség is undorodik a leplezetlen árulástól és akcióik csökkentik a támogatásukat.

De hát, ők már csak ilyenek, mint őseik, példaképeik voltak. Ahogyan Madách a Tragédiában mondatja Luciferrel: „Nem adhatok mást, csak mi lényegem.” Hát, így valahogy.

 

(Kép forrása itt.)