Mondják, hogy a háború első halottja mindig a igazság. E tétel valóságának ékes példája a szóban forgó interjú is. Radnóti messziről fut neki a dolognak – bár szerintem nem eléggé, de erről lesz még szó – és úgy látja, hogy a kultúrkampf „a filozófusok kriminalizálási kísérletével kezdődött, de ott még megbukott”.

Tán még emlékezünk erre az eseményre. Budai Gyula kormánymegbízott valamikor 2011-ben feljelentést tett bizonyos – szerinte és mások szerint is – kétes, több száz milliós értékű pályázatok kapcsán, melyekben a balliberális filozófiai „elit” érintett volt. Az ügyet kivizsgálták és mivel lényegi kérdéseket nem tettek fel, azokat adminisztratív oldalról elfogadhatónak találták. Senkinek nem lett semmi baja. Hogy mit értek lényegi kérdés alatt?


Az anekdota szerint úgy esett, hogy a jó nevű német filozófus G. W. F. Hegel a jénai csata napján, midőn hóna alatt a „Szellem fenomenológiája” című művének kéziratával – mely minden bizonnyal az újkori filozófia egyik legnagyobb hatású műve – a nyomdába sietett, találkozott Napóleonnal is aki a győztes csatából tért vissza. Mint ő maga írja, találkozott a „világszellemmel”. Akár hiszik, akár nem ez idő tájt Hegel a magántanár nem túl nagy anyagi biztonságot jelentő állását töltötte, be majd egy évre rá Nürnbergben gimnáziumi igazgató lett. Semmilyen pénzt nem kapott a könyvéért, különösen nem előre, a papírt, a tintát, a saját pénzéből vette. Amint a gondolatokat is a saját fejéből. Azért írta, mert úgy érezte, hogy mondanivalója van. Vajon ha Hegel nyer egy pályázatot, jobban írta volna meg? Ennek fényében fel nem foghatom, hogy miért kell egy filozófusnak százmilliós pályázati pénz, bármire? Az egész 2011-es cirkusznak ez volt/ez lett volna a lényegi kérdése, de erről természetesen szó sem esett. De vissza az interjúhoz.

Olvasva a cikket az a benyomása alakul ki az embernek, hogy a jeles professzor hozzábutul a Népszava színvonalához. Ettől azután igen furcsa dolgokat mond. Mondandójának egyik legfontosabb kijelentése, hogy „a legkülönbözőbb rehabilitálási és újraélesztési kísérletek ellenére a magyar kultúra (amely mindig első sorban irodalmi kultúra volt) lényegi tradíciója vagy liberális, vagy baloldali”. Ugye, az úgy volt, hogy ők határozták meg az irodalmi kánont. Révai, Lukács még börtönnel, emigrációval, Aczél már mézesmadzaggal (többnyire). Nem is hagytak meg senkit csak a baloldaliakat, azok közül is a legszektásabbakat. Majd most, az így, az elvtársai által kialakított kánonra hivatkozik, hogy minden író baloldali. Nem csoda. Ők vették ki belőle a többieket. Hogy azután ebbe a lényegi tradícióba hogyan illik bele például Szabó Dezső, Kodolányi, Sík, Herczeg Ferenc, vagy akár Kosztolányi az egy további kérdés. A sokszínűség főpapjának ornátusában tetszelgő Radnótinak nem nagyon akaródzik megválaszolni azt a kérdést sem, hogy amennyiben ez így lenne és tényleg a magyar irodalom lényegi tradíciója vagy liberális, vagy baloldali, akkor hogyan alakulhatott ez ki, hogyan lett ennyire egysíkú, egyféle ideológia által vezérelt ez az irodalomi közeg.

Majd eljut az interjú talán legfurcsább állításához. „Két konszenzus rendül meg: az antifasizmus, és az állítások igazságának normája. Mindezidáig adottnak vehettük, hogy a náci beszéd legföljebb periférikus lehet, amelyet minden komolyan vehető vitapartner megvet, s a vita alapfeltétele, hogy mindenki igazolhatóan igaznak tudott állításokat tegyen” – mondja. Először is – mivel bizonyítással nem vesződik – nem tudjuk, hogy mindenki igazolhatóan igaznak tudott állítása-e amiket mond. Mert szerintem például nem. További gond, hogy arról sokatmondóan hallgat, hogy mi is az a náci beszéd, illetve – ami még izgalmasabb – ki dönti el, hogy melyik beszéd náci. Arról ugyanis egészen biztos, hogy nem volt és nincs is konszenzus, hogy csak ő, vagy eszmetársai. Arra már gondolni sem merek, hogy a bölcs professzor úgy gondolja: konszenzus az amit kikényszerítettek, aminek ellenzőit elhallgattatták.

Érdekes – bár korántsem meglepő – hogy Radnóti mint liberális, aki számára sem tekintély, sem értékek nem léteznek, mert ugyebár mindent kritikával kell kezelni, milyen érzékennyé válik a kritikára, ha az neki szól. „… olyan provokatív nézetekre kellene válaszolnunk, amelyek kétségbe vonnak alapos okkal létrehozott, és megszerzett értékeket és tekintélyeket”. Értjük. Tehát minden tekintély, minden érték kritizálandó, kivéve, ha azok az ő tekintélyük és az ő értékeik. Azt a furcsa állapotot figyelhetjük meg – már a létező és emberarcú szocializmusban így volt – mikor a tekintélyrombolók, az ostromló ifjak, a megvetett társadalmi megállapodások széttörésére esküdtek, hirtelen a védők tekintélyelvű szerepében találják magukat. Önmaguk ellen kell fordulniuk ekkor és ellentmondásba keverednek saját ideologikus meggyőződésükkel.

Így lesz a romantikus baloldali forradalmi hevületből vaskalapos professzorság. Sic transit gloria mundi.