1989. október 7-én, az MSZMP híres átalakuló kongresszusán Horn Gyula akkori külügyminiszter mond beszédet.

Természetesen nem tartom Hornt és kortárs elvtársait „jó” politikusnak, mert a jó az morális kategória és valami többet jelent számomra, mint érvényesülési képességet, vagy politikai szimatot, melyek szükségesek a politikai pályához. A régi szoci politikusok semmiképpen sem voltak morális értelemben jók, éppen ellenkezőleg. Nevezzük őket talán ügyesnek, mert ez jobban kifejezi a pusztán machiavellista értelemben vett politikai teljesítményüket. És ez az ügyesség sem a közjót szolgálta, hanem pusztán a választókkal folytatott kommunikációban, a párt irányításában és a személyzeti politikában – összefoglalva a választási sikerességben – nyilvánult meg.


Kérdés azonban, hogy mi ennek az oka? Miért voltak ügyesebbek a „régiek”, mint az újak? Hogy erre a kérdésre válaszolni tudjunk, vissza kell emlékeznünk egy kevéssé ismert és emlegetett dologra, a létező szocializmus politikai életére. Manapság meglehetősen sommásan szoktunk gondolkodni erről: diktatúra volt, Kádár döntései irányították a politikai életet és kész. Pedig valójában ez nem egészen így volt. Kétségtelen, hogy Kádár döntései megfellebbezhetetlenek voltak, ám őt is befolyásolni lehetett és tekintettel kellett lennie a párt irányító testületeinek – elsősorban a politikai és a központi bizottság – erőviszonyaira és ami tán még fontosabb a pártot irányító apparátus belső mozgásaira. Az itteni mozgások határozták meg, hogy kikből lett befolyásos ember, illetékes elvtárs, ahogyan neveztük.

A párt irányítása – mint minden egyszemélyes rendszerben – udvari típusú politizálást alakított ki. Roppant fontos volt, hogy ki milyen közel jutott a végső döntéshozóhoz, ki mennyire jutott közel Kádár elvtárs füléhez. A ´60-as évek végére Kádár leszámolt a régi vágású kommunistákkal az un. „munkás ellenzékkel” (Persze nem voltak ezek munkások, hanem jó sztálinisták, akik vaskézzel akartak uralkodni). Eltüntette a vezetésből Aprót, Biszkut, Marosánt, Münichet és a többi notórius rablógyilkost. A leszámolás nem volt teljes, vidéken az alacsonyabb szinteken sokfelé megmaradtak a régi elvtársak, ám befolyásuk az országos politikára rohamosan csökkent és legfeljebb alkoholgőzös összejöveteleken szidták az új rendszer puhaságát és nosztalgiáztak a régi szép időkről. 

Helyettük új, fiatalabb értelmiségi-technokrata hajlamú káderek érkeztek. Sajnos valamiért roppant számban voltak közöttük közgazdászok, a Marx Károlyról elnevezett egyetem volt az első számú káder-keltető, akik reformálni akarták a reformálhatatlant és akiknek áldásos tevékenységét és ötleteit a mai napig nyögjük, mert jórészt ők siklatták ki gazdasági-politikai értelemben a rendszerváltozást is. Az apparátuson belül hatalmas tülekedés folyt a pozíciókért. Az előrejutás alapvetően a „felfelé nyal lefelé tapos” módszerrel történt, ám ennek során nagyon óvatosnak, ravasznak és gátlástalannak kellett lenni. A bizánci típusú politizálás első kritériuma volt, hogy keresni kellett egy patrónust, valakit a legfelsőbb vezetésből, többnyire a politikai bizottságból. Neki kellett hízelegni, az ő érdekeit kellett képviselni, cserében ő támogatta az előre jutásukat. Ami azonban ennél is sokkal fontosabb volt, tudni kellett, mikor kell a patrónust elárulni.

Mai szemmel nézve meghökkentő, hogy ebben a rendszerben milyen csekély szerepe volt a pénznek. Az egész társadalmat átszőtték a szívességi viszonyok. Én segítek neked, te segítesz nekem, mindenki tudott valamivel szolgálni a másiknak. Ezeket aztán számon tartották anélkül, hogy bármilyen formális megegyezést kötöttek volna. A pénz, mint értékmérő, kevéssé vett ebben részt. Nélküle is mindenki képes volt megítélni, hogy melyik szívesség mennyit ér és aktuálisan ki tartozik kinek.

Rendkívüli karrierek és bukások követték egymást, az egyik nap még befolyásos ember egyszerre csak a szakszervezeteben, vagy a Béketanácsban, vagy a Hazafias Népfrontban találta magát, mert ezek voltak a kádertemetők. Nagy szükség volt ezekre a jeles szervezetekre, mivel az elvtársak felhagytak egymás akasztgatásának nemes hagyományával. Aki viszont túlélt, annak ezt az iskolát kellett kijárnia, ezen a szelekción kellett átesnie. Innen hozták magukkal az új berendezkedésbe a gátlástalan politikai ügyességet, a mérlegelő óvatosságot és a helyes érzéket az árulás pillanatának megválasztásához. Ez azonban rendszerváltozással véget ért. Onnantól csak a lopott vagyonnal való sáfárkodás, a pénz uralta kapcsolatok jöttek. A régiek lassan kihalnak és az újak már belecsöppentek a szüleik, rokonaik által rabolt vagyonba, nem kellett harcolniuk semmiért. Nem csoda, hogy semmiféle alkalmasságot nem képesek mutatni, mivel a kiképzésük elmaradt, márpedig az igazi, hatékony galádságot is tanulni kell.

Ezért tart ott az MSZP, ahol, és ezért beszélünk a „régi jó” szocialistákról.

(Kép forrása: itt.)