Azt találta írni, hogy: „Bárcsak valaki felhergelné a cigányságot, vagy még jobb lenne, ha maguktól hergelődnének fel, és szembe szállnának az intézményesült magyar szadista rasszizmussal.” A kijelentés apropóját az elhíresült gyöngyöspatai ügy, illetve az azzal párhuzamosan futó börtönbiznisz adta. Az, hogy Jámbornak, vagy bármely más, neobolsevik propagandistának miről, mi a véleménye, az számomra messzemenően érdektelen, ám a jelenség hátterében általánosabb összefüggések figyelhetőek meg, melyeket tán érdemes elemezni egy kissé.

Mindenekelőtt figyelemre méltó, hogy a „cigány-ügyek” – mostanáig – az SZDSZ bukása után kikerültek az érdeklődés homlokteréből, holott a 2002-2010 között állandóan hallhattunk róluk. Ezzel párhuzamosan, illetve e miatt, eltűnni látszottak egyes politikai szereplők is, akik az egzisztenciájukat az etno-bizniszre építették, és akik a figyelem elfordulását nyilván katasztrófaként élték meg.


Azért hallottunk kevesebbet erről, mert folyamatos, lassú, ám hatékony építkezés kezdődött e téren is. A közfoglalkoztatás, illetve egyáltalán a foglalkoztatás növekedése, elszívta a levegőt a militáns kisebbségvédők elől. Gyanítom az is közrejátszott, hogy észrevették: politikailag kontraproduktív volt az általuk addig követett út. Mélyen megosztotta az embereket, méghozzá a jogvédők számára igencsak kedvezőtlen arányokkal, és szerepet játszott a 2010-es megsemmisítő vereségben is. Most azonban, a bíróságok furcsa, a társadalmi következményekkel a legkisebb mértékben sem számoló ítéletével, a pénz szagára, újra előkerültek az egykori figurák, akik – láthatóan – semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek, ugyanott folytatják, ahol abbahagyták.

Az immár ellenzéki politikai szereplők azonban tanulni látszanak az elkövetett hibákból. Ezt az ügyeket körülvevő fülsiketítő csendből láthatjuk. Tartózkodnak a nyilatkozatoktól, ha pedig közvetlenül kérdik őket, akkor mismásolnak és kitérnek a válasz elől. Nyilván tudják, hogy a rutinszerű kormányellenesség, mely szerint bármit mond a kormány, annak azonnal és megfontolás nélkül az ellenkezőjét kell állítani, ebben az esetben súlyos politikai hiba. Tisztában vannak vele, hogy az ítéletek súlyosan sértik a társadalom – benne a saját szavazóik – igazságérzetét. Ki gondolná igazságosnak, legyen bár bal- vagy jobboldali, hogy egy elítélt rablógyilkos milliós „kártérítést” kapjon, csak mert a cellája nem volt eléggé komfortos. Ugyanakkor azonban muszáj a saját militáns szélsőségeseiknek is adni valamit, akik puhasággal vádolják majd őket, ha bármiben nem ítélik el kellő vehemenciával a kormányt.

Ezért, munkamegosztás képpen, a kormány elítélését és az ehhez kapcsolódó acsargást, az ellenzéki, haladó, függetlenobjektív sajtóra hagyják. Ezt láthatjuk az idézett Jámbor nevezetű propagandista megnyilvánulásában is. Ők nem kockáztatnak semmit, nekik nincs szükségük szavazatokra, pénzt pedig – valami titokzatos módon – mindig kapnak áldásos tevékenységükhöz. Van azonban ezzel egy kis probléma.

Az elmúlt immár tíz évben megszokhattuk, hogy az ellenzéki politikát nem a politikusok, hanem a haladó média határozza meg. Ennek számos oka volt/van, melyek közül kiemelkedik a közszereplők teljes politikai impotenciája. Kénytelen volt a haladó média helyettük is politizálni. Ez egészen odáig fajult, hogy még egy pártot is alapítottak. Bizony. Ez pedig nem más, mint a Momentum.

Tán még emlékezik rá a nyájas olvasó, hogy annak idején valahonnan előkerült egy meglehetősen szerény szellemi és politikai képességekkel megáldott, Fekete-Győr András nevezetű fiatalember. Senki nem ismert és senki nem volt rá kíváncsi, egészen addig, míg vállára nem kapta a haladó sajtó. Naponta legalább két, a hódolattól ájuldozó cikk jelent meg róla és lassan gyülekező – hozzá többnyire minden tekintetben hasonló – követőiről. Aztán kikelt a sárkányfog vetemény és mára a Momentum az egyik, ha nem a legerősebb, ellenzéki párt. Erre a tettükre a jámborandrások akár büszkék is lehetnének, ám esetünkben ez gondot okoz. A választók képzeletében ugyanis az ellenzéki politika és az ellenzéki propagandasajtó eggyé forrt. Hiába bízzák rájuk a kormány és igazságellenes kampányt, az – ilyen körülmények között – rájuk ég és az egyszerű választó tudja: nekik is ugyanaz a véleményük. Amivel pedig nem értenek egyet.