Carles Puigdemont katalán elnök, beszéde után, a barcelonai parlamentben

Hangsúlyozandó, hogy az Európán belüli, függetlenségre törekvő régiók annyira eltérnek egymástól, hogy az általánosítás minden esetben torzító. Másként fogalmazva: Katalónia nem Skócia, Észak-Itália pedig semmilyen értelemben nem hasonlítható Baszkföldhöz. Mivel jelen írás keretei között természetesen nincs lehetőség minden aspektus bemutatására, bármilyen kiemelés szükségszerűen szubjektív.


Mindenekelőtt rögzítsük, hogy a nemzetközi jog ma már nem igazán kedvez azon nemzetiségeknek, amelyek önálló államot szeretnének létrehozni. Elmúlt a felbomló gyarmatbirodalmak kora, amikor évente születtek (és bomlottak is fel) új államok. A nemzetközi jog a status quo-t védi: mivel – legalábbis elméletben – a föld minden területe vagy valamely államhoz tartozik, vagy nem tartozhat egyetlen államhoz sem (pl. Antarktisz) a cél, hogy ne jöhessen létre új állam olyan területen, amelynek előző „tulajdonosa” ehhez nem járul hozzá.

Ebből adódik, hogy új állam jöhet létre, ha egy létező állam két részre „osztja magát” és az új felek békében megállapodnak a szétválás feltételeiről. Lehet, hogy első blikkre ezt sokan meseszerűnek tartják, de valós példáért nem kell messzire mennünk, hiszen Csehszlovákia felbomlásakor nagyjából ezt történt.

De minket most nem ezek a vegytiszta megoldások érdekelnek. Hanem, hogy lehet-e függetlenedni népszavazás útján, mint azt a katalánok szeretnék? Nos, a helyes válasz: igen is és nem is. Népszavazás útján jogilag lehet függetlenedni, de nem úgy, ahogy a katalánok próbálják. Vonatkozó pozitív példaként a szakirodalom rendre Kelet-Timort hozza fel – persze, aki csak felületesen ismeri a fiatal állam létrejöttének történetét az tudja, hogy a pozitív szó itt valami egészen más értelmet nyer. Az egykori portugál gyarmatot 1975-ben kebelezte be a 30 évvel korábban még maga is holland igában sínylődő Indonézia. 1999-ben Kelet-Timor népszavazással döntött a függetlenné válásról, azonban a voksolás – a katalánnal ellentétben – Indonézia jóváhagyásával történt. Persze, amikor kiderült, hogy a függetlenségpártiak nyertek, akkor az indonéz katonaság gyakorlatilag elpusztította a régiót. A legismertebb (valaha) élő nyelvész és hobby filozófus Noam Chomsky beszámolója szerint: „Egyetlen hónap alatt a kiterjedt katonai hadműveletben megöltek 2000 embert, megerőszakoltak több száz nőt, elkergették a lakosság háromnegyedét és lerombolták az ország 75%-át.” És mint korábban már annyiszor a szervezet történelmében, az ott lévő ENSZ csapatok nem tettek semmit. Végül 2002-ben Ausztrália beavatkozott és Kelet-Timor (már ami megmaradt) immáron tényleg függetlenné válhatott. Hurrá! Apró szépséghiba, hogy egy évvel később kezdetét vette a máig tartó határvita az új állam és megmentője, Ausztrália között. De ez mit sem változtat azon, hogy az általános nemzetközi jogi vélekedés szerint Kelet-Timor példája azt mutatja: lehet jogszerűen függetlenedni népszavazás útján.

Igen ám, de mi van a függetlenség egyoldalú kikiáltásával, úgy hogy még népszavazás sincs? Erre biztosan nem lehet új államot alapítani, ugye? Hiszen akkor például Borsod megye is nyugodtan kikiálthatná függetlenségét. Sőt miért ne alapíthatna bárki egyoldalúan államot a saját kertjében? Pedig ilyen példák nem csak a rajzfilmekben léteznek. Ott van például Sealand Hercegség alig 10 kilométerre az angol partoktól. A Hercegség valójában nem több egy 550 négyezetméteres acéltákolmánynál a tenger közepén, melyet a második világháború alatt emeltek, és amelyet önkényesen elfoglalt egy család. Enyhe képzavarral élve: ez biztosan nem sok vizet zavar, gondolhatnánk joggal. És mégis! Az ország rövid történetében volt már puccs, hadifoglyok, béketárgyalások és minden egyéb, ami egy valamire való állam történelmében elengedhetetlen.

Persze nem biztos, hogy a kedves olvasóknak ez a példa jutott eszébe a sikeres egyoldalú államalapításról és magam is belátom, hogy Sealand inkább egyfajta történelmi vicc csupán. Ott van viszont Koszovó, ahol aztán tényleg minden adott: egyoldalú függetlenségi nyilatkozat, amelyet nem támaszt alá még egy árva elcsalt népszavazás sem. Koszovó ma mégis az ENSZ tagja, mondhatni teljes jogú állam. Joggal merül fel a kérdés: mi a különbség Koszovó és Katalónia között? Hogy az egyik az erős(?) Spanyolországból akar kiszakadni, a másik pedig a gyenge Szerbiától függetlenedett? Csak részben. A lényegi különbség, hogy Koszovó mögött ott állt az Egyesült Államok, Kanada és az EU tagállamok többsége (tulajdonképpen a NATO), Katalónia mögött viszont nem áll senki.

Ezzel pedig ki is lyukadtunk jelen írás leglényegesebb meglátásához, melyet velem nagynevű professzorom osztott meg anno egyetemi tanulmányaim során: a nemzetközi jog legfontosabb szabálya, hogy az erősebb kutya boldogul és minden egyéb kizárólag ezen aranyszabály igazolására szolgál. Ennek fényében gondolkodjuk el, hogy mennyi esélye van valójában a függetlenedésre Katalóniának. Na, ugye hogy nulla? És Baszkföldnek? Zéró. A szívünknek sokkal kedvesebb autonómiatörekvéseket ezúttal hagyjuk is, mert lehet, hogy túlságosan fájna az igazság.

Ugyanakkor hitte volna bárki a ’70-es években, hogy egyszer majd nem lesz Jugoszlávia? Vagy, hogy mindenki számára átélhetőbb legyen: gondolta volna valaki a századelőn, hogy egyszer Erdély Románia része lesz majd? A fájó válasz feltárja a függetlenségi mozgalmakra adandó végső választ is: a történelem kereke folyton forog és sosincs végső status quo. Néhány esélytelennek tűnő követelés pedig olyan gyorsan válik majd valóra, hogy csak a fejünket fogjuk kapkodni.

 

(Kép forrása itt.)