Csak a Demokratikus Koalíció sorai rendezettek. Persze nekik könnyű, lévén e párt Gyurcsány Ferenc egyéni passziója, ő pedig kétségtelenül roppant fontos funkcióval büszkélkedhet: övé Orbán Viktor leghasznosabb idiótájának megtisztelő szerepe.  Mostanság két-háromszáz fős tömegekkel az utcáról akarja megdönteni a kormányt – mi ez, ha nem a krónikus ellenzéki kókadtság előzékeny rózsadombi bizonyítéka?

Az ellenzék impotenciája nemigen türemkedik ki az aktuális európai mintázatból. Leszámítva egy-két kivételt, a balközép és a zöld pártok szerte Európában lejtőre kerültek, ám az okoknak akárcsak a felsorolása is meghaladná e blog kereteit.      

A Jobbik másik eset.


Európában mindenütt erősödnek a nemzeti radikálisok, nálunk éppen szétesőben vannak. Európában a radikálisok szorongatják a hagyományos jobbközép pártokat, miközben a Fidesz-KDNP itt éppen felszeleteli vagy háziasítja a radikalizmust. Míg Németországban az AfD egyre jelentősebb tényezővé válik, addig Magyarországon a Jobbik egyre jelentéktelenebb. S ez még akkor is magyarázatra szorul, ha jól tudjuk, hogy régiónkban semmi sem ugyanolyan, mint megfelelő nyugati változata: nem egészen ugyanazt jelenti a „nemzeti radikalizmus” (sem).   

Mégis, miért a szembetűnő aktuális különbség?

Egyszerű. A Jobbik sanyarú helyzetét a nemzeti radikális pártokkal szemben alkalmazott európai jobbközép politika eltérő technológiája magyarázza.  

Az AfD-t se a CDU, se a CSU nem képes kezelni. Jobb híján – és elég ügyetlenül – avval operálnak, hogy még inkább a szélre (a „nácik” irányába) tolják őket, s ebben a liberálisok és a zöldek mellett a senyvedő szociáldemokraták is készséges verbális partnerei Merkeléknek. Csakhogy technikájuk mindmáig nem vált be, miközben a tartományi, majd az európai parlamenti választások vészesen közelednek. Sokan úgy vélik, a nemzeti radikalizmus sehol sem emelkedhet tartósan 20 százalék fölé, korlátaik tehát stabilan adottak. Kérdés, valóban így van-e, illetve, hogy ezzel párhuzamosan milyen mélyre zuhanhatnak majd a középpártok. Meglátjuk.

Orbán egészen más technológiát követ, elválasztván egymástól a nemzeti dimenziót és a radikalizmust. Az előbbiben, nem utolsósorban a 2015-ös migráns-probléma miatt, utcahosszal előzi meg a Jobbikot, a radikalizmust pedig domesztikálja, már amennyit lehet és érdemes belőle. A maradék pedig mehet a levesbe, ahogyan ezt számos jelenlegi fejlemény jól példázza.

Vona annak idején hiába érzékelte mindezt, semmit se tudott profitálni belőle. Pedig módfelett elszánt volt, csakhogy a fát maga alatt vágva, a meglepően fogadó kész balliberálisoknál keresett volna szövetségeseket, akik egyébiránt maguk is zsákutcában tébláboltak. Váltópárti hangoskodásával Vona mindenesetre még az állítólag nagyeszű Simicska Lajost is megtévesztette, ámbár neki csak a forintja bánja.

2018 áprilisa óta pedig áll a bál, miként az a nagy pofonok után mindig esedékes.

Ki lesz a kis-, és ki a nagyfőnök? Visszajön-e, visszajöhet-e még Vona? Netán Torockai keltené a nemzeti radikalizmust új életre?  Vagy majd Volner köti össze, ami még összeköthető?          

A lényeget tekintve ez édes mindegy.

A Jobbiknak alighanem annyi.

 

(Kép forrása itt.)