A „mi lett volna ha?” persze fölösleges időtöltés, Botka ment, Karácsony jött, és ez lett.

Ám ez a nyögvenyelősen kiizzadt eredmény miközben a halálhoz sok, az élethez viszont kevés.

A szocialisták a dirib-darabra hullás helyett, úgy tűnik, a felszívódás-feloldódás módját választják majd a politikai elmúlásnak. Szemmel láthatóan képtelenek tárgyilagosan tekinteni önmagukra, semmi jele annak, hogy mélyebben akarnák analizálni a történteket. Helyette hol erre, hol arra a partnerre, s legfőképp a kormánypártokra mutogatnak: nem volt összefogás, kevés volt a pénz, eleve torzított a választási rendszer, ráadásul Orbánék „csaltak-manipuláltak”, stb.

Csakhogy 2010-ben még a régi körülmények között sikerült magukra húzni a parlamenti kétharmadot. Saját maguk mérték a történelmi vereséget saját magukra, azaz egy mégoly felületes önelemzésnek is minimum ebből a tényből kellene kiindulnia. (Egy alaposabb, a nemzetközi és a hazai valóságot felölelő önvizsgálatról már nem is szólva.) 2014 és 2018 ennek a máig meg nem emésztett első fiaskónak a következménye volt.

Így aztán most már a romok feletti uralomért dúl köztük a harc, majdhogynem mindegy, milyen végeredménnyel.


Ha egy korábbi ötlet nyomán a PirosZöld „új” párt jönne létre, abban Karácsonynak nyilvánvalóan vezető, ha nem is feltétlenül elnöki szerepe lenne. Eltekintve attól, hogy a párt maradék királycsinálói közül páran őt amolyan értelmiségi csetlő-botlónak tartják, mögötte áll az „öregek” egy része, Puch László például. Ha az MSZP az ő emberét, Tóth Bertalant választja pártelnöknek, kettejük fedezékében Karácsony nekiveselkedhetne az építkezésnek. A civilek felé történő nyitásnak így ő lenne a személyi biztosítéka, legalábbis az íróasztalon fogant vízió szerint. Kérdés persze, Karácsony rajtuk kívül kire támaszkodhat még, s kikkel, milyen szellemi háttérrel és milyen hatásfokkal építkezhet.

Kunhalmi Ágnes (sokak szerint valószínűbb) pártelnöksége esetén alighanem egészen más történne. Kunhalmi régóta kacérkodik már a tervvel, hogy az MSZP (vissza)egyesüljön, Gyurcsányékkal, hiszen úgymond, összenő, ami összetartozik. Az MSZP és a DK frigyéből ily módon egy „új” alakulat adódhatna, a Demokrata Párt, amely alacsonyabb támogatottságú szinten bár, de renoválhatná a 2011 előtti MSZP szavazótáborát. Alacsonyabb szinten, mert a szocialisták aligha állnának egy emberként Gyurcsány mellé, pontosabban inkább mögé, merthogy az „új” pártnak hamarosan Gyurcsány lenne a tényleges vezetője. Ezzel valamit emelkedne, de nem tűnne el fejük felől az üvegplafon, merthogy Gyurcsánnyal karöltve lehetetlenség elhitetni bármiféle megújulást.

Mindkét verzió a felszívódás útja, noha az első kétségkívül valamivel elegánsabb eltűnés volna, mint a második.

Tertium non datur.