Gondolom, legfeljebb a számozás szorul némi magyarázatra. Az MSZP-nek – noha lényegében már eléggé elhalálozott – bizonyos funkciói azért észlelhetők még, lévén egy ideig a halottnak is nő a körme, haja, szakálla, stb.


Eddig a rendszerváltó pártok kétféleképp tűntek el a porondról. Az MDF atomjaira esett szét, (a kisgazdák eleve nélkülözték a tartós életerőt) az SZDSZ pedig - a „tudjuk, merjük, tesszük” pártja - szellemileg és személyzetileg, legyünk udvariasak, elvékonyodott. Valamennyien végleg fölszívódtak az újfajta légzéstechnikát igénylő, XXI. századi levegőben.

Az MSZP mintha elirigyelte volna mindkét halálnemet. Szakadni csak egyszer szakadt ugyan, de azt alaposan. Gyurcsány, miután 2010-ig elhasználta a szoci vagyon tetemes hányadát, 2011-ben még jókora darabot ki is harapott a pártból, s mindezért csupán korábbi neolib kormányzati ámokfutását adta „cserébe”. Ezzel aztán semmivé is foszlatta a szocialisták addig, úgy ahogy felhalmozott szakmai presztízsét, lerombolta azt a valamit, amit MSZP-birodalomnak neveztek.

A romokon maradt utódok pedig bambán vagy szitkozódva bámultak utána, de ki tudja, miért, őt sosem nevezték árulónak.   

Az MSZP-maradék urai akarták is, meg nem is vele az el- és leszámolást – végül is tehát nem akarták. Talán azért nem, mert nyomába sem értek a szabad elvonulással távozó, új pártot alapító Gyurcsány bozótharcosi technikájának. Mesterházy még igyekezett kissé, aztán 2014-ben mégis inkább bevette az ellenzéki összefogásba, gyorsan bele is bukott; utóda Tóbiás úgy tett, mintha Gyurcsány nem létezne; Molnár Gyula 2016-ban viszont azzal kezdte pártelnöki pályafutását, hogy sejtelmesen ebédre invitálta őt (arról nem szól a fáma, a löncs összejött-e).

Szili Katalin 2010 előtti neolib ellenes harcát leszámítva, hét év után Botka László volt az első, aki frontálisan szembement Gyurcsánnyal. Jól érzékelte, hogy személyes szavazattaszító hatása olyan nagy és tartós, ráadásul a kormányoldal szavazóit olyan hatékonyan mobilizálja, hogy hendikep lenne akármilyen perszonális együttműködés. Botka úgy képzelte, megkaphatja a Demokratikus Koalíciót Gyurcsány nélkül, a kakast a taréja nélkül, ami eleve illúzió volt, sőt hiba.    

De ez volt a kisebbik baj. Még súlyosabban esett a latba, hogy eközben saját pártjával se számolt logikusan.       

Balos szlogenjeiért, amelyekkel porondra lépett, a legkevésbé éppen sajátjai lelkesedtek. Mondhatni semennyire sem. A régóta lejtmenetben lévő pártban baloldali fordulatot még egy politikai zseni is csak úgy tudott volna véghezvinni, ha ezzel nem veszélyezteti a párt szellemileg és személyzetileg ugyancsak elvékonyodó vezetői garnitúrájának egzisztenciális érdekeit. Alternatíva – talán – csak akkor lett volna, ha Botka valóban merészen és hatásosan nyit a társadalom felé, mintegy ezzel tartva féken az ellene a háttérből fenekedőket. Ám ez elmaradt. Nem merte? Nem tudta? Nem akarta? Mindegy.

Kollégái, mindenekelőtt Budapesten, dekára kiszámolták, hogy a DK támogatása híján sok helyütt hoppon maradhatnak, pokolba hát a múlttal, a székecskéhez Gyurcsány kell nekik. Őket egyáltalán nem taszítja, sőt. Hogy ezzel szinte kizárt a kormányváltás? A Nap 2018 tavaszán akkor is felkel, akkor is kell majd egy bármilyen székecske, hiszen egy politikusnak is ülnie kell valamin. 

Gyurcsány pedig a fentieket pontosan érzékelve, azt kalkulálta ki, hogy ő és pártja azzal jár a legjobban, ha a szociknál minél nagyobb a zűrzavar.

Már nem is akar közösködni velük, egye meg Botka, amit főzött, ő mossa kezeit.

Gyorsan meg is ette. Lemondott.

Itt tartunk most.

De percig se higgyük, hogy a felgyorsuló, régóta tartó eredményes agóniának Botka László az okozója. Inkább a balekja.    

 

(Kép forrása itt.)