Meg se fordul a fejében, hogy a dolgok másképp is lehetnek, mint ahogyan ő a világot sajátosan elképzeli. Épp ezért főleg afféle személyeket tűr csak meg maga körül, akik úgymond „szerelmesek” a Főnök zsenialitásába. Akik készpénznek veszik egyedülálló képzeteit.

Macron először arról álmodott, hogy ő vezeti majd az egész világot. (Szép szándékát Trump persze igen korán és igen keményen keresztbe verte, s magától értetődően „überolta”. Nehogy már a francia kakas kukorékoljon az amerikai elefántnak…) Macron később beérte azzal, hogy legalább a tévelygő Európát irányíthatja. Kisvártatva azonban kénytelen-kelletlen bele kellett ütköznie, hogy a franciák döntő többsége is határozottan elutasítja.


Pedig amúgy a „gloire” korántsem hatástalan eszköz egy francia politikus repertoárjában.

Persze nem mindegy, kinek a „gloire”-ja. Annak idején De Gaulle ezt például kiválóan csinálta: 1945 után hajszálpontosan mérte be hazája fogyatkozó, de még mindig számottevő lehetőségeit. Franciaország az idő tájt tényleg minden szempontból megkerülhetetlen volt.    

Macron énképe viszont, mióta elnök lett, frontálisan számtalanszor összecsattant már a világ, Európa és hazája valóságával. Sebaj, mondja ő. Kit érdekelnek a galád tények, amikor a jövő - hol másütt? - itt lapul a farzsebében?

És ha mégsem?

Akkor „annál rosszabb a tényeknek”!

Macronnak a jelek szerint fogalma sincs arról, mikor, hol és mit engedhet meg magának.

 Számítása, miszerint a Brexit után (?) a hagyományos német-francia tengely tovább erősödhet, úgy fest, reális számítás.

Látszólag legalábbis.

Merthogy ez a változatlanul közös biciklizés erős Franciaországot és főleg erős Németországot feltételez.

Nem vitás, utóbbi, kétségtelenül fennáll: holmi belpolitikai hullámzás a világszínvonalú német gazdaságot nemigen tudja megingatni. A német nagytőke érdekei stabilak, ehhez képest a pártpolitika idegrángás másodlagosak. Merkel bajban van? Na és? Ha már nem a Mutti a legideálisabb menedzser-politikus, akkor lesz valaki más. Ezen nem múlhat a kontinentális profit. 

Macron viszont – bár jobb helyzetben van, mint Merkel (ti. egyelőre nem kell magát formálisan megmérettetnie) – régóta bukdácsoló, beteg gazdaságot örökölt, amin mit se tudott eddig változtatni. Vészesen mélyülő elutasítottságát nem csak egyre másra sorjázó ügyetlen média-botrányainak, mindenekelőtt alighanem ennek köszönheti. Teli szájjal hirdetett, de francia érdekeltségű európai reformjainak éppen az a lényege, hogy a folytatólagos német-francia uniós politikai tandemért cserébe Berlin a francia gazdasági válságot hathatósan menedzselje. A franciákkal egy biciklit hajtva, a németek egész Európában sokkal jobban elfogadhatóak, mintha egyedül kerekeznének – kimondva-kimondatlanul ma ez Macron legfőbb alkupozíciója.

Csakhogy a francia gazdaság tényleg nagybeteg. (Miként az olasz, a spanyol, a görög, stb., is.) Kérdés, hogy Merkel, avagy legyen bárki az utóda, tud-e és hajlandó-e minderre egész Európának megfelelő gyógyírt találni?   

 

(Kép forrása itt.)