(Fidel Castro és Nyikita Hruscsov 1963. május 1-jén a moszkvai Vörös téren.)

„Noha ellentmondásos személyiség volt, mind hívei, mind becsmérlői elismerték a német nép iránti odaadását és szeretetét, a nép pedig hosszú időn át ragaszkodott a Führerhez. (...) Adolf Hitler egy emberfölötti nagyságú vezető volt, aki közel két évtizedig szolgálta a népét. Legendás forradalmár és szónok volt, aki jelentősen felfejlesztette Németország oktatási és egészségügyi rendszerét. Apám nagyon büszke volt arra, hogy barátjának hívhatta, és amikor ő elhunyt, alkalmam volt találkozni Adolffal”.

Justin Trudeau, Kanada miniszterelnöke


„Adolf Hitler halálával a világ elveszített egy férfit, aki sokak számára hős volt”.

Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke

Akár ezek is lehettek volna a közlemények, ugye, mutatis mutandis, satöbbi. A teljesen hibbant liberális elit egy kommunista tömeggyilkost gyászol éppen, amin föl kéne háborodni, de ezzel sincs semmi új a nap alatt. A bizottsági elnök közleményét azért naponta kéne odatolni olyanok orra elé, akik folyton megszakértik, hogy Orbán miért liberálisozza ezeket a derék uniós politikusokat, hiszen azok néppártiak, tehát jobboldaliak. A Bizottság elnöke a szellem sasmadara, páratlan politikai tehetség, korszakos államférfi. Azt bírta mondani, hogy Fidel Castro sokak számára hős volt. Sokak számára pedig, ugye, nem.

A másik figura a progresszív mozgalom új reménysugara, az ifjú titán, Kanada miniszterelnöke, aki valószínűleg könnyezve írta közleményét. Ez a progresszív mozgalom, at its best.

Van persze ennek megfejtése, hogy ti. miért is lelkesednek ezek a vérbő demokraták, a fékek és ellensúlyok, alkotmányos korlátok, emberi jogok rajongói komcsi gyilkosokért. A filozófus el is mondja nekünk. A balos mészárszék erkölcsi igazolása a nagy meleg együttérzés, a társadalmi igazságtalanságokkal szembeni engesztelhetetlen küzdelem. És ezt simán feldolgozza a haladó emésztőrendszer. Persze ha a fenti példán továbbmenve azt mondaná valaki, hogy a nemzetiszocialista Németország zsidókkal szembeni, khm, intézkedései tulajdonképpen, végső soron a társadalmi igazságosság eltökélt, ha mégoly elhibázott kísérletei voltak is, rögtön nyilvánvalóvá válna, hogy ez a morális igazolási kísérlet mi is valójában: arcpirító cinizmus.

A helyzet az, hogy ugyanez igaz Castro esetében. Mert ha Castro kegyetlenkedése indokolható, ugyan miért nem indokolható Pinocheté? Francoé? Bármelyik tetszőleges reakciós diktátoré?

A progresszív mozgalom önmaga paródiájává vált. Külön hivatalt illik létrehozni arra, ha egy melós odafütyül a miniszoknyás lányoknak, a tömeggyilkosság viszont tulajdonképpen, végső soron igazolható, hiszen a szándék nemes.

A magyarázat tehát egyszerű: a forradalom csak akkor elítélendő, megvetendő, ha barna vagy fekete. Ha a buli színe vörös, akkor mindjárt más a helyzet.

A liberális-demokrata képmutatás nem ismeri a határokat. És a jó ízlést sem.