Cambridge-i utolsó napomban úgy döntöttem, hogy kommunista leszek. Megkérdeztem Maurice Dobb-ot, akit csodáltam, hogy miképpen kezdjek neki.” Írja Kim Philby „A KGB mesterkéme” című önéletrajzi könyvében. Kim Philby, társaival együtt a két világháború között, a szovjet hírszerzés ügynöke lett. Ők voltak a hírhedt „cambridge-i négyek”. Mindannyian jó családból származó, költséges nevelésben részesülő ifjak, akik a későbbiekben – már mint kommunista kémek – magas beosztásokat töltöttek be az angol kormányhivatalokban és ennél fogva, máig felmérhetetlen károkat okoztak hazájuknak. További közös vonás életútjukban, hogy mindannyian a patinás cambridge-i elitképző egyetemre jártak és rajongó tanítványai voltak ennek a bizonyos Maurice Dobb-nak. Dobb maga, tudósként, egy jelentéktelen, ortodox marxista volt, ám bizonyára karizmatikus tanár. Házában – amit csak Red House-nak neveztek – gyűltek össze az ifjú kommunisták, hogy egy életre szóló szellemi és mint látjuk gyakorlati útravalót kapjanak, a társadalom kívánatos irányú megváltoztatásához.

Dobb maga, mint köztiszteletben álló tudós halt meg és egyúttal felejtették is el 1976-ban. Felelőssége egész generációk megfertőzéséért fel sem merült. Ő „tudós” volt, aki csak a szent tudomány és az attól elválaszthatatlan „tanszabadság” nevében járt el.

Vajon felelősek-e a Dobb-hoz hasonlóak mindazért, amit tanítványaik, követőik elkövettek? Felelősek-e a többiekért, akik ugyn nyíltan nem követtek el bűncselekményeket, ám egész életüket, mindennap praxisukat az ifjan magukba szívott téveszmék bűvöletében, dühösen, később pedig megkeseredve élték le?

Úgy vélem kevés ennél aktuálisabb kérdés van. A minap saját gyerekeinket láttuk tüntetni, felvonulni jórészt azok vezetésével, akiknek tanítani kéne őket. Ha valaminket, ami értékes számunkra – mondjuk az autónkat – rábízzuk valakire, nem elégszünk meg azzal, hogy az illetőnek van-e papírja arról, hogy ért hozzá. Érdeklődünk, ismerősökkel beszélgetünk, címeket telefonszámokat cserélünk, mert úgy véljük, a papír és a cégtábla önmagában távolról sem elegendő. Messze nem így van ez a gyerekeinkkel, akiket beíratunk egy iskolába és nyugodtak vagyunk, hogy jó kezekbe kerülnek. Pedig a gyerekeinknél nagyobb érték sohasem volt és nem is lesz a kezünkre bízva.


Ezerszer leírtam már, de nem lehet elégszer elmondani. A kommunisták kiirtották a magyar értelmiségi elitet. Helyette új „értelmiséget” hozta létre cselédekből és disznópásztorokból, szabóinasokból és más, hasonlóan veretes szellemi képességekkel rendelkező népcsoportokból. Ebből a szándékból azután képességeik szerint a legkülönbözőbb képességű és erkölcsű emberek emelkedtek ki, akiknek közös tulajdonsága volt a hála a kommunista rablógyilkosok iránt, hiszen döntő többségükből az égvilágon semmi nem lett volna az ő segítségük nélkül. Mentségükre legyen mondva: nem is mutattak nekik semmi mást a marxizmus aljas és lebutított tanain kívül; nem volt „tudományos” választásuk. Mára pedig ők és tanítványaik lettek „a” tudomány. Ott ülnek az Akadémia székeiben, az egyetemek és főiskolák társadalomtudományi tanszékeinek vezetői funkcióiban. Jobboldalinak lenni ezeken a helyeken nem sikk. Azt is tudjuk – akinek a józan ész ehhez nem elég az legalább Thomas Khun munkái után – a tudományt emberek csinálják és az emberek nagy többségének nem a tudományos „igazságban”, hanem egzisztenciális lehetőségeik fenntartásában érdekeltek. Rájuk „kell” bíznunk a gyermekeinket. Elkerülhetetlen a kérdés: vajon meddig terjed a tudomány- és a tanszabadság? Belefér-e a felhívás a nyílt politikai részvételre, utcai megmozdulásokra?

A „Figyelő” című újság a minap közzétett egy listát azokról, akik így, vagy úgy kapcsolatban álltak/állnak Soros magyarországi szervezeteivel. Lett nagy sikoltozás. Pedig tudhatjuk, hogy a „tudomány” és annak átadása, az oktatás nem vallás, nem érinthetetlen dogmákon alapul. Jogunk, mi több, kötelességünk tudni, hogy akikre gyerekeinket bízzuk mire akarják majd tanítani őket és milyen célokért viszik utcára őket. A „lista” lehetővé teszi számunkra, hogy döntésünkhöz szempontot kapjunk, hogy ne zsákbamacska legyen gyerekeink számára a nevelők kiválasztása. Amíg nem tisztul a magyar tudományosság képe, amíg a tudomány főpapjai nem szakítanak a szélső-liberális, kultúrmarxista hagyománnyal, addig szükség lesz rá.

 

(Kép forrása itt.)