Take up the White Man's burden And reap his old reward:
The blame of those ye better, The hate of those ye guard

/Kipling/

Nem olyan régen történt, hogy a francia bíróság ítélet mondott egy olyan ügyben, amelyben a vád franciaellenes rasszizmusból elkövetett nemi erőszak és súlyos bántalmazás volt. Maga a bűncselekmény Párizs egyik elővárosában történt. Az elítéltek azt üvöltötték az áldozatnak: Fehér lány vagy, disznóhúst zabálsz, ezért megerőszakolunk!


Párizs egyes elővárosainak rossz hírét ismerve, és a no-go zónákról folytatott viták közepette a fenti eset felháborító és megrendítő ugyan, de sajnos nem tűnik egészen meghökkentőnek. Ami viszont újszerű, az az, hogy a főként a tengerentúlon micsoda dózisban kapják a nem-fehér diákok a fehérellenes gyűlöletkampányt. Az Iowai Egyetem egyik professzora például annak szentelt vezércikket, hogy a „fehér márvány [-ból készült szobrok] és a szépség között nincs olyan egyenlőségjel, ami a Világegyetem lényegéből fakadna (…) ezért ez egy veszélyes konstrukció, ami manapság a fehér felsőbbrendűség elméletét táplálja”. Ez még az enyhe elmebajnak tűnhet, de az már kevésbé, ami az amerikai főváros Evergreen State College nevű iskolájában történt. Itt ugyanis egyszer egy évben az iskola nem-fehér tanulói és oktatói elhagyják a campust – hogy megmutassák, mennyire értékesek –, míg a fehérek ott maradnak, hogy anti-rasszista workshopokon és szemináriumokon vegyenek részt. Idén azonban az egyik professzor ezt visszautasította, és helyette párbeszédet javasolt. Erre a diákok „tiltakozást” szerveztek – körbevették, sértegették, lehurrogták. Az egyetem vezetése pedig a diák-aktivistákkal való további együttműködésre tett ígéretet. Vajon miért jut eszünkbe Mao, a kulturális forradalom és a vörösgárdista diákok?

Hasonlóan tragikomikus és/vagy ijesztő jelenetek naponta történnek az amerikai oktatási szférában. Volt itt már Shakespeare helyett fekete arcok kiplakátolása az angol tanszéken, vagy a „Fehérség megértése a matematika oktatásban” című dolgozat. De persze nemcsak a bőr színe számít a Princetonon, hiszen még ha nem fehér is vagy, az kevés, ha nem úgy gondolkozol, mint a helyesen gondolkozó (=progresszív, liberális, baloldali, stb) fehérek.

De nehogy azt higgyük, hogy mindez a kulturális marxizmusra épülő, a „társadalmi igazságosságot” aberrált módon felhasználó hozzáállás pusztán angolszász unikum. Itthon is hallatszanak már ezek a hangok. Egy oktatáskutató szerint „a magyar iskolarendszer egyoldalúan preferálja bizonyos társadalmi csoportok (a középosztály, a „fehérek”) értékrendjét, tudását, képességeit, kommunikációs kultúráját, és nem képes igazodni az összes tanulóhoz.”. Mások nem aprózzák el: a kormány migrációs politikáját azért kritizálják, mert: „Lehet álmodozni fehér és keresztény Európáról, a boldog 80-as évekről és a Fekete erdei klinika békebeli hangulatáról, de annak a világnak egyszer és mindenkorra és örökre vége.”.

De miért kellene magunkra venni ezt a terhet? És mit tehetünk mi? Semmi egyéb, mint saját történelmünk, saját identitásunk vállalása, a határozott kiállás önmagunkért. Először ezt az egész tragikomikus kánont kell a helyére tennünk. Az „igazságosság” és az „egyenlőség” jelszava alatt tervezett „társadalmi reformokkal” szemben pedig jobb, ha a legsötétebb gyanúval élünk. Magyarország egyelőre nagyrészt a béke szigete ebből a szempontból is – kár lenne a reformdühöt ismét a szabadjára ereszteni. Épp elég kárt tud az tenni politikai hatalom nélkül is a kulturális, vagy a haladónak számító tudomány területén.

 

(Kép forrása itt.)