Azt, hogy a dolgok a helyükön voltak és a helyükön vannak. A harangszó talán arra néhány percre kiemeli az embert a maga világából, és összeköttetést biztosít más szférák felé. Másfelől, van a déli harangszónak egy olyan méltóságteljes és nyugodt varázsa, amely mintha arról biztosítana minket, hogy igen, itt van a helyünk. Ezzel együtt egyfajta szilárdságot is hordoz magában.

(Migránsok tartanak a Magyarország és Szerbia közötti horgosi határátkelőhely felé.)


560 évvel ezelőtt, 1456 nyarán a déli harangozást még éppen csak elrendelték. Még nem hordozta magában a jó hír üzenetét. Sőt: inkább a könyörgés üzenete volt, hiszen az iszlám seregei ekkor az Európa kapujának tekintett Belgrád – Nándorfehérvár – előtt álltak. A vár bevétele, tekintettel Európa akkori állapotára és a magyar belpolitikai helyzetre, szinte törvényszerűnek tűnt. A manapság is úton-útfélen hangoztatott „törvényszerűségek”, megkérdőjelezhetetlen alaptételek azonban ott és akkor biztosan vereséget szenvedtek. Egy másfajta törvényszerűség bizonyosodott be: a történelemben nincs eleve elrendelés, nincsenek előre lejátszott meccsek. Lényegében majdnem minden az egyes emberi szereplők választásaitól és cselekvéseitől függ.

1456. július 21-e éjszakáján Nándorfehérvár csaknem elesett. A szultánnak azonban még bőven voltak tapasztalt harcosai, míg a magyar oldalon csak a rosszul felfegyverzett parasztokból – a keresztesekből - lehetett pótolni a veszteségeket. Másnap dél körül azonban mégis megtámadta a keresztény tábor a szultán seregét, és minden előzetes meggyőződés ellenére hatalmas vereséget mért rá. Pedig maga Hunyadi is kétségbeesve kiáltotta Kapisztrán Jánosnak a várból: Ne menjetek atyám, mind meg fogtok halni! Kapisztrán viszont csak egy újszövetségi idézetet mondott a körülötte levő tömegnek: „Aki elkezdte bennetek a jó dolgot, be is fejezi azt!”.

Félezer évvel később Magyarország ismét afféle végvár szerepében találta magát. Jóllehet, másféle kihívásokkal kell szembenézni – ezúttal egyelőre magukat fegyvertelennek mutató tömegek áramlanak Európa belsejébe – a tét mégis ugyanaz. Életformának, kultúránk, biztonságunk – vagyis a mindennapjaink. Ráadásul Európa egy ideje azon úton jár, amely a saját múltjával (önmagával) való állandó kritikai szembenézést jelenti. Egy református lelkész így fogalmazta meg a különbséget: „A vallásos muzulmán magabiztos, a vallásos keresztény bizonytalan, viszont a keresztény kultúrában az ateista magabiztos, a muzulmán gyökerű ateista pedig elbizonytalanodott ember.”.

Vajon hogyan és mikor fog az végre bekövetkezni, hogy nagy történelmi alakjainkhoz méltó módon, európaiként újra magabiztos öntudattal nézhetünk szembe a külvilágból származó kihívásokkal?