Itt akkor gyorsan szögezzük is le: az orvvadászat súlyos bűncselekmény. A magyar büntetőjogszabályok értelmében három évig terjedő szabadságvesztéssel sújtható az, aki ilyenre vetemedik. Hasonló rendelkezéseket tartalmaz a magyar jog az állatkínzás és az orvhalászat tekintetében is. Ez jól is van így. Nem hiszem, hogy bárki úgy gondolná, hogy az élővilág büntetőjogi védelme ne lenne indokolt. Ez következik a zsidó-keresztény kultúrkör teremtett világról és annak védelméről szóló tanításaiból és ezt indokolja az eljövendő generációk érdekeinek védelme is.


Ugyanakkor fontos, hogy a vadásztársadalmat ne azonosítsuk az orvvadászokkal, az etikus vadászatot és az azt lehetővé tevő vadgazdálkodást az orvvadászattal. Merthogy a legális vadászat igenis az élővilág érdekét szolgálja. Azok, akik most hirtelen családtagjukként gyászolják az elejtett zimbabwei oroszlánt, tegyék fel maguknak a kérdést, hogy mikor tettek utoljára valamit a vadon élő állatokért?

Azok a vadászok, akiket most összemosnak az amerikai fogorvossal, igenis tesznek. Ugyanis amikor valaki legális módon ejt el egy vadat, előre meghatározott díjat fizet a vadászterületet hasznosító vadásztársaságnak. Ebből a bevételből a vadásztársaság gondozza a területén élő vadállományt, megteremtve az ott élő állatok számára az ideális életkörülményeket. De a legnagyobb kiadást mégsem ez jelenti a társaságok számára, hanem a vadkár megtérítése. Totálkáros lett az autója, mert elütött egy szarvast? A vadásztársaság fizet. A vaddisznók széttúrták a veteményest? A vadásztársaság fizet. Ha nem fizetne, akkor azok, akik a mezőgazdaságból élnek és megélhetési forrásukat rendszeresen tönkreteszik a vadon élő állatok, joggal követelhetnék, hogy az összes nagyvadat irtsák ki, hiszen azok a családjuk megélhetését veszélyeztetik. A családjuk megélhetése pedig előrébb való, mint a vadállatok élete.

És itt el is érkeztünk jelen írás legfontosabb részéhez: az állat nem ember. Bármilyen méltóságteljes egy oroszlán, bármilyen gyönyörű egy szarvasbika, bármilyen kecses egy antilop, ettől még nem lesz ember. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy szabadon lehetne mészárolni és kínozni az állatokat, sőt. De az mégsincs rendben, hogy akkor, amikor a Boko Haram egész falvakat írt ki nap mint nap; akkor, amikor az ISIS a zsidó-keresztény kultúra eltörlését tűzte ki célul és ezt fegyverrel valósítja meg; akkor amikor Európába százezresével érkeznek a muszlim bevándorlók, akkor sokaknak az ad okot a mindenek feletti gyászra, hogy egy aljas orvvadász elejtett egy olyan oroszlánt, melyről korábban soha sem hallottak. Egy olyan országban, melyet a „gyászolók” túlnyomó része biztosan nem tudna elhelyezni egy vaktérképen.

(Walter Palmer és Cecil, a kilőtt oroszlán.)

Persze lehet azt mondani, hogy így működik a modern média: felkap egy témát, de az általában csak rövid ideig érdekes a fogyasztók számára, ezért mindig új hír kell. De itt többről van szó. Abban a gyakorlatban, amelyben egy orvul elejtett oroszlán érdekesebb, mint emberek ezreinek meggyilkolása, egy omladozófélben lévő világkép érhető tetten. Az az álszent ideológia, amelyben mindig lehet találni egy védett (jogi)tárgyat, amelynek védelme eltereli a figyelmet a valódi problémákról. Ez megnyilvánulhat a hagyományos gyerekjátékok kikezdésében, semleges nemű öltözők követelésében, bizonyos szavak száműzésében (vö. szólásszabadság) és abban is, ahogy a média jelentős része tálalja a zimbabwei esetet.

Épeszű ember nem támogathatja az orvvadászatot, ebben mindenki egyetért. De mennyire épeszű dolog az állatok jogait az emberi jogokkal egy szintre helyezni? Hol a határ? Mert azok között, akik most az oroszlánt gyászolják, bizonyára szép számmal akadnak olyanok, akik minden nap többször is esznek húst. Az pedig biztosan nem a húsgyárból jön. Miért fáj jobban a zimbabwei oroszlán orvul történő elejtése, mint azoknak a haszonállatoknak a lemészárlása, amelyeket ipari körülmények között tenyésztenek, majd vágnak le mindennap százmillió számra? Vagy az lesz a következő, hogy senki sem ehet húst, mert az állatoknak joguk van élni? Vagy mindenki csak természetes körülmények között elhullott állatok húsát egye, mint a dögevők? Az lenne ám csak a valódi egyenlőség! Vagy az olyan szép állatokat, mint amilyen az oroszlán, nem szabad elejteni, de a csúnya disznót igen? Ki mondja meg, hogy melyik állat szép és melyik nem? És miért állunk meg az állatoknál? Ott vannak a növények is, amelyek ugyanúgy Isten teremtményei: élőlények. Akkor a növényeknek is vannak jogai? Mert, ha igen, akkor ne együnk növényeket sem? Az növénygyilkosság? Ez nem vicc, vannak, akik ezt gondolják.

Persze ezek demagóg és provokatív kérdések, de mégis rávilágítanak arra, hogy az elmúlt évtizedekben a jóléti társadalom olyan vadhajtásokat hozott, amelyek arra sarkallják az embereket, hogy (ál)problémákat találjanak, amelyeket meg lehet oldani. Ezek a problémák mindig valamilyen mesterségesen kreált kisebbséghez kapcsolódnak. Az újabb és újabb „megtalált” kisebbségek egyre tovább fragmentálják a társadalmat, míg végül elvész a többség: mindenki valamilyen minoritás része lesz, ezért nem lehet többé a többségre hivatkozni a normalitás védelmében.  Ez a folyamat egyenes folyománya annak, hogy az elmúlt évtizedekben a „nyugati civilizáció” egy olyan békés, prosperáló időszakot élt meg, amelyben a korábbi problémák elenyészni látszottak. De ennek mára vége. Most van Boko Haram, van ISIS, van ukrán háború, van népvándorlás, van euróválság, van demográfia válság. Tessék választani egyet az iménti felsorolásból és végre a valódi problémákkal foglalkozni.