A maga nemében szórakoztató olvasni, nézni, hallgatni az értelmiségiek megfejtéseit a jelenlegi magyar „rendszerről” – bármit jelentsen is ez. Minden különösebb önreflexió nélkül képesek a stúdiók székeibe süppedve olyan mondatokkal dobálózni, hogy Magyarországon diktatúra van, hogy épül a totalitarizmus, illetve, hogy Magyarországon már most is „fél-totalitárius” rendszer van. (Összehasonlításképpen: utóbbi minősítést a politikaelmélet egy klasszikusa az olasz fasizmusra alkalmazta.) Mindez még szórakoztatóbbá válik, ha egyesek az aluljárók Freudjaiként megfejtik a politikusok cselekvéseinek legmélyebb forrásait, és az apa pofonjaiban vélik azt megtalálni.


A leginkább félelmet keltő kifejezések pedig a „rendszer” és a „rezsim” lesznek – előbbiről nem tudjuk, micsoda, utóbbi pedig különösen érdekes, hiszen az értelmiségi értelmezések előtti időkben a szónak kifejezetten pozitív jelentéstartalma volt. A demokratikus gyermekeket ezekkel lehet ijesztgetni szörnyecskék helyett.

A magyar „rezsim” vagy „rendszer” tehát számos értelmiségi szerint már most (fél-) totalitárius, vagy abba az irányba halad. Mondják mindezt szabadon, mindenféle kényszer és cenzúra nélkül a nyilvánosságban. A valósággal való kapcsolat teljes hiányánál talán az irónia nem-észlelése a komolyabb probléma. Elveszítették a humorérzéküket, így nem érzékelik az általuk tálalt abszurdot sem.

A szabadság nem azért veszhet el, mert az értelmiségiek azt mondják nekünk a tévéképernyőről, hanem épp azért, mert inflálják a szavakat. Az értelmiségi megmondás értelmetlenné vált. Konfucius talán nem volt értelmiségi. Szerinte ugyanis, amint a szavak elveszítik jelentésüket, az emberek elveszítik szabadságukat.