A posztmodern kor egyik tünete, hogy a pH-semleges agymosás következtében a közvélemény szemében a normális dolgok abnormálissá, az abnormálisak pedig normálissá vedlenek, illetve „nemesülnek”. Sok esetben így van ez történelmi személyek, események kapcsán is. Természetesen nem teljesen újszerű jelenségről van szó, hiszen lényegében erről szól az emlékezetpolitika: az egyes történeti tényekre újabb és újabb értelmezés-réteg rakódik (vagy rakódtatik) az évek során, mígnem az egykoron volt (személy, esemény) és az arról a ma emberének szemében-tudatában létező elválik egymástól, kialakul a „képzelt történelem”. Ez egyfelől persze lehet pozitív folyamat, mint például a nemzeti mítoszteremtés, a „kollektív én” önazonosságának megteremtése vagy megerősítése. Vagy ahogy e blog hasábjain Máthé Áron más kontextusban utalt rá, szerepet játszhat a nemzeti homogenitás kialakításában, amennyiben „a közös, fiktív leszármazás (rokonság) tudata (…) a közös mitológiát, a közös történelmi élmények közösségét jelenti”. Arany János Rege a csodaszarvasról c. eredetmondája vélelmezhetően nem tényhűen meséli el a hontalálás történetét – azonban jó olvasni és belegondolni abba, hogy igen, valami „anyagon túli” mégis összeköt minket itt a Kárpát-medencében.


Az emlékezetpolitikának, a képzelt történelemnek persze van árnyoldala is: mikor egy történelmi igazságtalanságról, milliók tragédiájáról az áldozat szemlesütve, már-már szégyenérzettel a torkában beszél, nehogy megsértse az elkövető érzéseit. Ennél egy fokkal még rosszabb, amikor az áldozat az elvileg vele egy történelmi élményközösségbe tartozó előtt is jóformán szégyelli tragédiáját és nem hogy az annak kapcsán feltoluló érzelmek, de még a konkrét történeti tények kinyilvánításának óhaját is elnyomja a másik érzékenysége felett támadt szolidaritás – vagy egyszerűen csak a posztmodern abnormalitása.

Így közelgünk hát Magyarország legnagyobb és legfájóbb újkori tragédiájának 100. évfordulója felé. Hiába írta Juhász Gyula Trianonról, hogy „Nem kell beszélni róla sohasem/De mindig, mindig gondoljunk reá!”, olybá tűnik, hogy mégiscsak kell. Meg úgy tűnik, meg kell érteni – értetni? –, hogy az egyes nemzetpolitikai döntések – a könnyített honosítás, a határon túliak számára biztosított szavazati jog, a Kárpátaljára vagy a Vajdaságba szánt sokmilliárdos fejlesztési forrás – szükségessége és elkerülhetetlensége abból fakad, hogy 1920. június 4-én a versailles-i Nagy-Trianon palotában Magyarországra egy igazságtalan, értelmetlen és megalázó „békeszerződést” erőszakoltak.

Az akár aktuális célokat (is) szolgáló emlékezetpolitika és a történeti kutatás persze nem ugyanaz. Utóbbi kivitelezésére állt fel évekkel ezelőtt az MTA Lendület-programjának keretében a „Trianon 100” kutatócsoport, mely előremutató és úttörő munkája ellenére a hetekben azért került be a hírekbe, mert a románok már attól is a falra másznak, ha egy magyar szájára veszi Apponyi Albertet. És itt már persze a nyilvánosság előtt keveredik az emlékezet értelmezése és a kutatómunka. Egy román rektor szerint ugyanis a kutatócsoport felállításával Magyarország nyíltan „információs hadviselésbe” kezdett, mire magyar oldalról kénytelen-kelletlen igyekeztek bizonyítani, hogy itt egy tudományos projektről van szó. (Ami egyrészt igaz is, másrészt a politikai csatákat nem kutatóknak kell vívniuk).

Azonban vélelmezhető, hogy 2020 közeledtével a fentiekhez hasonló helyzetek csak szaporodni fognak úgy belpolitikai szinten, mind a környező országok (fél)hivatalosságaival folytatott (in)formális diskurzusban. És természetesen figyelembe véve a határon túli magyarok sok esetben kiszolgáltatott helyzetét, a geo- és aktuálpolitikai megfontolásokat, valamint kerülve a pillanatnyi vágy fetisizálására való hajlamot, de felszólítva a jogos felháborodottság felett tanúsítandó önmérsékletre és önkontrollra, az alábbi tényeket javaslom megfontolásra mindazoknak, akiknek bármi kételye merülne fel Az Ügyben:

Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békediktátummal, melyet az 1921. évi XXXIII. törvénycikk emelt jogerőre, Magyarország (illetve a Magyar Királyság:

- Elvesztette területe 67 (Horvátországot is ide értve 71) százalékát, azaz több mint kétharmadát;

- 283 (Horvátországgal együtt 320) ezer négyzetkilométeréből 93 ezer maradt;

- Elvesztette lakosságának 58 (Horvátországot is ide értve 63) százalékát, azaz messzemenőkig több, mint felét;

- 18,2 millió lakosából 7,6-7,9 millió maradt a csonkaország területén, 3,2 millió magyar pedig az elszakított területeken.

A béketárgyalásokon igaza volt gróf Apponyi Albertnek: „Nem irgalmasságot kérő nemzet képviselőjeként lépek fel itt Önök előtt, hanem egy élni akaró nemzet képviselőjeként, amely jogainak teljes tudatában van és amelynek lehet megbánni valója, de nincsen oka szégyenkezni”.

Ehhez tartsuk magunkat.