A múlt pénteki demonstráció után egyre inkább úgy tűnik, a tüntetők a korábban vázolt lehetőségeik közül megmaradnak az unalomig ismételt koreográfiánál: kormányzati döntés – felháborodás és Facebook-esemény létrehozása – tüntetés – hazamenés. 

Tavaly épp Izraelben voltam, amikor megöltek három zsidó fiatalt Brüsszelben, ketten közülük Tel-Avivból érkeztek. Az izraeli fiatalok keserűen legyintettek az egészre, mondván, nincs ebben semmi meglepő, hiszen Brüsszel egy kalifátus. És ha Brüsszel az, micsoda, vagy mi lesz perceken belül Párizs vagy London – esetleg Berlin? Itt nem pusztán arról van szó, hogy „megjelent a terrorizmus” – ez igaz ugyan, de már rég, és ez nem a probléma gyökere.

Figyelemmel kísérem az elmúlt időszak szegregációval kapcsolatos vitáját. Erről jutott eszembe Szingapúr.

Szingapúr háromnemzetiségű (74% kínai, 13% maláj, 9% indiai) és négy hivatalos nyelvű (mandarin, maláj, tamil, angol) ország. Valahogy úgy, mint Svájc. Bár alapterülete alig 36 százalékkal nagyobb Budapesténél, de 5,4 millióan sűrűsödnek össze erre a piciny szigetre.

A Megáll az idő c. filmben a Kakassy Ágnes alakította anya lenéz a szétlőtt, golyózáporban ázó budapesti utcára, ahonnan férje éppen disszidál, majd azt mondja a karjai alatt álló gyermekeinek: „Jó, hát, akkor itt fogunk élni.” Eltelt azóta sok-sok évtized, és bár már más miatt, de még mindig ez az általános közérzet családok milliói körében. Nincs más, itt fognak élni, le- és eltelik majd az, amit leegyszerűsítve életnek szoktak hívni a betűkkel dolgozó mindent tudók és mindenkit ismerők.

Az amerikai-orosz konfliktus felgyorsította a nemzetközi tömbösödést. Januárban indul a gazdaságilag meggyengült Oroszország által vezetett Eurázsiai Unió, amely maga is egy nagyobb integráció, a Shanghaji Együttműködés része. Ennek már Kína, India és Törökország erősödő gazdaságai is részei, és terveik szerint a kétoldalú forgalmukat dollár helyett egyre inkább saját valutáikban számolnák el.

Nézem az év első ellenzéki tüntetésének képeit, hallgatom a szónokokat és sorjáznak bennem a kérdések:

1. Miért ismételnek meg a szervezők egy három évvel ezelőtti sikertelen tüntetést?

2. Miért melegítenek fel olyan témákat, amelyek szemmel láthatóan a tüntetés résztvevőit sem hozzák lázba, nem hogy a szélesebb politikai közösséget?

Ahogy a tavaszias karácsony után a hideg átmenet nélkül megérkezett, rögtön két hajléktalan jelent meg a kapunk alatt. Talán a szigetről jöttek be, hiszen plusz tíz-tizenöt fokban ott kétségkívül kellemesebb ugyan, de ha már mínusz van, sokat számít nekik a bérházakból valamennyire mégiscsak kiszivárgó meleg. Szombat-vasárnap Budapesten jócskán mínusz volt már, s emiatt a széljárta, hideg bokrokból, nincs mese, a belváros „hőtározós” kapualjaiba kellett átcuccolniuk.

Az Európai Unió szinte minden országa demográfiai problémákkal küzd. Habár az Unió népessége még ma is gyarapszik, ez a növekedés elsősorban a bevándorlásból táplálkozik. A demográfiai problémák már középtávon is társadalmi és gazdasági válsághoz vezethetnek: a munkaképes korosztály arányának csökkenése ugyanis aláássa a gazdasági növekedés lehetőségeit.

Egyesek szerint a gyűlölet és a hatalom álcája a vallás, vagy a vallás maga a gyűlölet és a hatalom (különösen a kereszténység), mások szerint pedig az eredeti üzenet eltorzult. Az eredeti ugyanis a feltétel nélküli szeretet és elfogadás hitvallása volt. De valóban így lenne ez? Aligha lehet ezt pár bekezdésben kifejteni, így ez maximum töredék lesz.  

A kulturális – mifelénk leginkább konzum – felszín alatt az ünnepnek rendkívül gazdag jelentéstörténete van. A karácsony a latin (in)carnatio szóból ered[1], melynek jelentése: megtestesülés, testet öltés. Ez a fogalom képes egybehozni a teológiát, filozófiát, esztétikát, de még a pszichológiát is, mely tudományok ragyogó eredményt képesek felmutatni így együtt. Ebből a ragyogásból egy fénysugarat kívánok röviden felvillantani a felvetett ellentétpár alapján: idea és matéria.