A magyar politikusoknak hamarosan eleget kell tenniük vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettségüknek. Mivel az elmúlt hónapokban az ellenzék és a radikális baloldali média előszeretettel foglalkozott a kormánypárti politikusok anyagi helyzetével, nincs kétségem afelől, hogy a következő napokban ismét ki fog törni a vagyonosodási vita.

Görögország elmúlt 5 éve a szélsőséges pártok gyarapodásának és erősödésének története. A 2009-es parlamenti voksoláson a szélsőjobboldali és szélsőbaloldali pártok összességében még „csak” a szavazatok 19 százalékát szerezték meg. Ez az arány 2012-re – a válság elmélyülése valamint az EU, az IMF és az Európai Központi Bank („trojka”) megszorító válságkezelési politikájának következményeként – elérte a 40 százalékot. A tegnapi választáson pedig már a szavazatok 50 százalékát szerezték meg a különböző radikális erők.

Az uralkodó neolib nemzetközi kánon szerint Görögország gazdasági helyzete a megszorítások hatására máris javul, s csupán járulékos veszteségnek tekinthető, ha eközben a társadalom nagy részének élete mindennapi katasztrófákba fullad. Hiszen ahol fát vágnak, ott hullik a forgács, mondotta volt annak idején tovaris Sztálin, ámbár ő nem volt neoliberális.

Barack Obama, az Amerikai Egyesült Államok elnöke magyar idő szerint kedd hajnalban tartotta meg State of the Union elnevezésű, évenként aktuális, ikonikus felszólalást, amelyben a mindenkori amerikai elnök a Kongresszus előtt számol be az Unió helyzetéről.  Az évértékelő megtartása az elnök alkotmányos kötelezettsége. A beszéd a történelem során egyre nagyobb politikai jelentőséget kapott, s különösen igaz ez a média által meghatározott modern politika korában. Nem véletlen, hogy míg a XIX. században végig írásos formában tettek eleget az elnökök a beszámolási kötelezettségüknek – nem ritkán részletes gazdasági, költségvetési adatokkal tarkítottan –, addig a XX. és a XXI. században már szinte kivétel nélkül a szóban elmondott beszéden és az abból kiolvasható politikai üzeneten volt a hangsúly.

2014 szeptemberében megjelent egy könyv Németországban, amelyről a német lakosság nagy része semmit sem tud. Nem véletlenül. Hiszen olyan témát feszeget, amelyet a médiában dolgozók legszívesebben elhallgatnának. A továbbiakban egy kisebb ízelítőt szeretnék adni a könyv azon részeiből, amelyek a magyar olvasók számára is érdekesek lehetnek, gondolatébresztőként hathatnak, vagy talán magyarázatot adhatnak a jelenlegi hazai viszonyokra is.

Az európai egységet hivatott demonstrálni a január 7-i párizsi terrortámadásokat követő közös tüntetés, a „Köztársasági Menet”. A terrorizmus elleni tiltakozást mintegy 40 ország állam- és kormányfője vezette, akik mögött 1,5-2 milliós tömeg vonult. Szintén az európai összetartást szimbolizálta a „Je suis Charlie” jelmondat, vagyis hogy a terrortámadás után mindenki Charlie lett – illetve statáriumot hirdettek azok ellen, akik nem a megfelelő módon vagy nem a kellő mértékben vallották magukat Charlie-nak. George W. Bush szavai reneszánszukat élik: „aki nincs velünk, az a terroristákkal tart”.

Olvasom, hogy 87-es éves korában elhunyt Hankiss Elemér, eredetileg strukturalista irodalomtörténész, majd – saját öndefiníciója szerint – tudatos pályamódosítást végrehajtó értékszociológus. Utóbbi minőségében a rendszerváltás után, az MTV elnökeként egy igen kiélezett közéleti időszakban frontvonalbeli média-politikai szerepet is vállalt, hogy aztán életének utolsó szakaszában a „Találjuk ki Magyarországot!” című országos (?) mozgalom ötletgazdájaként – sőt ennek egyes egyedüli megjelenítőjeként – észlelhessük Őt a különböző média-felületeken.

Magyarország kormányának néhány, korábban vitatott döntését most az idő igazolja.

A svájci frankban eladósodott magyar jelzáloghitelesek fellélegezhetnek. Egyesek pusztán a szerencsének tudják azt be, hogy a kormány még 2014 végén rendelkezett az ilyen lakáshitelek forintosításáról, így a mostani árfolyamkilengés hatását a magyarok nem érzik olyan élesen, mint a lengyelek, vagy a horvátok.

Olvasom, hogy lemondott a gyöngyfai polgármester, mert ahogy fogalmaz, „úgy éreztem csalok, sikkasztok, okiratot hamisítok, és elkövetem a hivatali visszaélés bűntettét. Azzal követem el mindezt, hogy igazolom: a falu közmunkásai dolgoznak, holott ez nem igaz, csak herdáljuk az ország pénzét.” Helyesen tette, hogy lemondott.

Eszembe jutott erről egy közmunka közeli élményem.

Fukuyama korabeli tézisét és levezetését, amely a hidegháború végével a liberális demokráciák győzelmét és a történelem végét hirdette, anno talán csak falakra nem fújták fel – már csak azért sem, mert a falak akkor omlottak le. Az 1989/1990-es évek eufóriája a rendszerváltó országok minden akkor aktuális, de előtte már rejtetten is létező szociális nehézségei ellenére tankönyvekbe, kutatási programokba, publicisztikák kezdő soraiba adaptálódott. Múlt az öröm, de az Európai Unió határainak keletre csúszásával, az eurooptimizmus politikai konformizmusával, a határok nélküliség mítoszával az éppen kifulladó „történelem véget ért” szlogenű pólót forgalmazó boltok még egy mentőövet kaptak.