Az európai baloldal válasza kudarcba fulladt, a multikulturalizmus halott. Az európai jobboldalon belül vita folyik, amelybe nem most jelentkezett be a magyar miniszterelnök. Sajnos egyelőre csak a szélsőségeseknek van világos és veszélyesen csábító válasza.

Mert hová is mennek a kormányzóktól szignifikáns mértékben elpártoló szavazók? Nagyobb részük a feszülten apatikus, mindenkire legyintő kiábrándultakhoz, kisebbik részük pedig a régóta ügyesen építkező Jobbik táborába. S ha ehhez hozzá vesszük még, hogy a mentálisan és verbálisan elszánt, ám politikailag műkedvelő és lankadó nagyvárosi tüntetők többek között az MSZP-ből sem kérnek, akkor vajon honnan remélhetnek stratégiai vonzásnövekményt a szocik?

Tavaly az ausztrál parti őrség kampánya borzolta a politikai korrektség kedélyeit, amellyel az Ázsia felől a szigetország felé hajókkal szerencsét próbáló illegális bevándorlók kedvét próbálták szegni. A plakáton rikító vörös színnel a „NO WAY! YOU WILL NOT MAKE AUSTRALIA HOME” felirat olvasható, alatta a háborgó tengeren egy lélekvesztő küzd a toronymagas hullámokkal.

Még égnek a mécsesek a Charlie Hebdo szerkesztősége előtt, még a fülünkbe csengenek a terrorizmust elítélő mondatok, de Európának hamarosan válaszolnia kell néhány húsba vágó kérdésre. A francia hecclap elleni támadás és az azt követő európai méretű demonstráció egy rövid ideig elfedi ugyan a problémákat, ami miatt Európa közel egy évtizede egy helyben topog. A következő kihívásokra Európának válaszolnia kell, ha a jövőjét közösen képzeli el.

A napokban felröppent a hír, hogy a kormánypártok a gyülekezési törvény módosítását tervezik. Habár azt nem tudjuk biztosan, hogy valóban van-e ilyen kormányzati elhatározás, a gyülekezési törvény módosítása számos okból kifolyólag indokolt lehet.

A múlt pénteki demonstráció után egyre inkább úgy tűnik, a tüntetők a korábban vázolt lehetőségeik közül megmaradnak az unalomig ismételt koreográfiánál: kormányzati döntés – felháborodás és Facebook-esemény létrehozása – tüntetés – hazamenés. 

Tavaly épp Izraelben voltam, amikor megöltek három zsidó fiatalt Brüsszelben, ketten közülük Tel-Avivból érkeztek. Az izraeli fiatalok keserűen legyintettek az egészre, mondván, nincs ebben semmi meglepő, hiszen Brüsszel egy kalifátus. És ha Brüsszel az, micsoda, vagy mi lesz perceken belül Párizs vagy London – esetleg Berlin? Itt nem pusztán arról van szó, hogy „megjelent a terrorizmus” – ez igaz ugyan, de már rég, és ez nem a probléma gyökere.

Figyelemmel kísérem az elmúlt időszak szegregációval kapcsolatos vitáját. Erről jutott eszembe Szingapúr.

Szingapúr háromnemzetiségű (74% kínai, 13% maláj, 9% indiai) és négy hivatalos nyelvű (mandarin, maláj, tamil, angol) ország. Valahogy úgy, mint Svájc. Bár alapterülete alig 36 százalékkal nagyobb Budapesténél, de 5,4 millióan sűrűsödnek össze erre a piciny szigetre.

A Megáll az idő c. filmben a Kakassy Ágnes alakította anya lenéz a szétlőtt, golyózáporban ázó budapesti utcára, ahonnan férje éppen disszidál, majd azt mondja a karjai alatt álló gyermekeinek: „Jó, hát, akkor itt fogunk élni.” Eltelt azóta sok-sok évtized, és bár már más miatt, de még mindig ez az általános közérzet családok milliói körében. Nincs más, itt fognak élni, le- és eltelik majd az, amit leegyszerűsítve életnek szoktak hívni a betűkkel dolgozó mindent tudók és mindenkit ismerők.

Az amerikai-orosz konfliktus felgyorsította a nemzetközi tömbösödést. Januárban indul a gazdaságilag meggyengült Oroszország által vezetett Eurázsiai Unió, amely maga is egy nagyobb integráció, a Shanghaji Együttműködés része. Ennek már Kína, India és Törökország erősödő gazdaságai is részei, és terveik szerint a kétoldalú forgalmukat dollár helyett egyre inkább saját valutáikban számolnák el.