Pár hónappal a választás előtt a Republikon kutatásának publikálásakor senki nem gondolta volna, hogy a 30 százalékos ismertségű Kész Zoltán hozhatja a mandátumot abban a választókerületben, amelyet korábban Navracsics Tibor toronymagasan nyert. A tárgyalt kutatás ugyanakkor azt is megmutatta, hogy az ismertségi problémákkal küzdő Késznek  kedveltsége azok körében, akik ismerik magas, szimpátia-indexe nem elhanyagolható. Ugyanezen kutatás jelezte azt is, hogy bár a megkérdezettek szerint helyben a dolgok elismerésre méltóan folynak, jelentős többségük szerint Magyarországon rossz irányba mennek a folyamatok. Azaz: ha és amennyiben a kormánnyal kapcsolatos ellenérzések dominálnak majd a választás kapcsán, akkor megfelelő mobilizáció mellett éles lehet a verseny, ha viszont a helyi ügyek „haladása”, Veszprém fejlődése lesz a fontosabb tényező – ahogyan a Fidesz ezt próbálta is kidomborítani, kiemelni Veszprémet a közhangulatból –, akkor a rá jellemző mobilizációs képességével inkább a jobboldal nyerhet. A végeredmény ismert, s lám a decemberben még nem látott jobboldalon belüli és környéki konfliktusok csak erősítették azt, hogy nem a helyi fejlesztések irányáról szól majd a kampány.

2015-öt a kormány a Szovjetunióba hurcolt kényszermunkások és politikai foglyok emlékévének nyilvánította. 70 évvel ezelőtt már nagyban folyt a magyar férfiak és nők elhurcolása. Ma sem tudjuk pontosan, hogy hányan vesztették életüket az itthoni gyűjtő- és tranzitlágerekben, a halálmenetekben vagy a vonatút alatt. Hány magyart lőttek agyon szökés közben, hányan haltak meg tífuszban, vérhasban. Az a diktatúra, ami 70 évvel ezelőtt Magyarországon is megtette az első lépéseket, hogy csaknem fél évszázadra berendezkedjen, mindent megtett, hogy az elhurcoltak emlékét törölje a közösségi emlékezetből, de legalábbis hazugságokat terjesszen róluk, illetve megbélyegezze őket.

Az érzelmek azonban nem sokat segítenek egy választás eredményeinek, azok jelentőségének megértésében. Van-e egyáltalán jelentősége egy természetszerűen alacsony részvétel keretei között zajló időközi voksolásnak? Vagy éppen ellenkezőleg: mindent eldöntő, sorsfordító helyzetet jelez? Kinek kell tanulnia az eredményekből és mit? Mit jelent mindez 2018 vonatkozásában? Zuhanóban a Fidesz? Feltámadt a baloldal? Vagy éppen ellenkezőleg: az eredmény semmin sem változtat?

Ezekre a kérdésekre csak higgadt elemzői szemszögből érdemes választ adni, ellenkező esetben politikai diskurzusok foglyaként azt látjuk, amit látni akarunk, vagy azt nem vesszük észre, amit nem is akarunk észre venni.

A menekültkérdés szó szerint megérkezett Nyugat-Európa. 2014-ben 20 éves csúcsot döntött a Németországban benyújtott menekültkérelmek száma: Míg tavaly egész évben 203 000 ilyen kérvényt nyújtottak be, addig 2015 januárjában már 25 000 körüli kérvénynél járnak, ami komoly nyomás alá helyezi a német politikát.

Ha a résztvevő felek úgy érzik, korai még minden kártyájukat kiteríteni, s ezzel végérvényesen lezárni a játszmát, gyakran folyamodnak a halasztott döntések „megoldásához”. Főleg olyankor jön szóba ez a verzió, amikor a másik fél teljes veresége – noha realitás – nem kifizetődő a potenciális győző számára sem. Más szóval, amikor a játszma zéró összegű végkifejlete még magának a nyertesnek sem kívánatos.

Nagy értelmezési küzdelem látszik kibontakozni akörül, hogy milyen szabályok szerint fotózhatunk másokat: vannak olyanok, akik korlátozás nélkül – mondjuk a kép szereplőjének engedélye nélkül is – lehetővé tennék a fotózást, mások viszont ezt csak bizonyos korlátok között tartják lehetségesnek. A Kormány most beterjesztett törvényjavaslata nem a tartalmi értelemben hosszú évek óta változatlan szabályozást kívánja megváltoztatni, hanem a kikényszeríthetőséget akarja egyszerűbbé és az eljárást életszagúbbá tenni.

Eddig mindenki, aki „szalonképes” akart maradni, kénytelen volt elfogadni az 1945-ös status quot, valamint a második világháború e status quo-n alapuló értelmezését is.

Közhely, hogy a történelmet a győztesek írják, de az ún. hivatalos, nyilvános történetírás is a háborús győzelmeken alapszik. A Szovjetunió nélkül a nyugati szövetségesek nem tudták volna legyőzni a Harmadik Birodalmat, és mivel a Szovjetunió a győztesek oldalán állt a háború végén, így kissé perverz módon a jófiúk közé került. Parádézott már amerikai elnök is a Vörös téren május 9-én. És a mai illatos, kellemesen demokratikus német alkotmányos berendezkedést, meg a Grundgesetz szépségét is amerikai megszállásnak köszönhetjük.

„Nagyon elfáradt és türelmetlen emberek” – vélekedik Gyurcsány Ferenc a Jobbik-szavazóiról az Origónak adott interjújában. Olvasva a beszélgetést, szembetűnő, hogy az egyébként „mindig” türelmes korábbi miniszterelnök a 2016-ra előre hozott választások erőteljes hangoztatása után ismét egy kontemplatív, integrátor, „haza bölcse” hangszerelésben játszik. Kétségkívül váltás az utóbbi időkben megtapasztalt Gyurcsányhoz képest. Az elemző szalad is ilyenkor értelmezni a váltást, mintha Gyurcsány néha még működő helyzetanalízis-képessége és az abból fakadó politikai pragmatizmusa által életre hívott szerepváltása újdonsága lenne a saját „pályaútját” illető­en is. Gyurcsány koncentráltabb pillanataiban érzékeli, hogy létezik egy Magyarország az április hatodikaiak táborán túl is, bár saját magára nézve mindebből sok nem következik, hiszen ahogyan Őszöd után az emblematikus szövege ellenére (a gyurcsányi-progresszív Szembenézés c. dokumentum) sem rá volt szabva az integrátorszerep, úgy ma a politikai közösség szintén nem tőle várja az országegyesítő mondatokat.

Az „Üvegplafon – Meddig terjed a nők szabadsága?” websorozatának első adása kapcsán elsősorban nem az a fontos, hogy mennyire (nem) tudunk azonosulni a feminista műsor üzeneteivel. Ami igazán érdekes, az a tartalom következetlensége. A műsor első részéből megtudhatjuk, hogy a megszólalók szerint a magyar nők igazából nem is szeretnének több gyereket, nem is vágynak családalapításra, ezt csak a társadalom és a kormány erőlteti rájuk (ránk). Az adás második részében azonban már azért kárhoztatják a kormányzati politikát, mert nem segíti a nőket a gyermekvállalásban. A videó végére teljes a káosz a fejekben: Most akkor a kormány akadályozza a magyar nőket a gyermekvállalásban, vagy éppen fordítva, gyermekvállalásra kényszeríti őket?

Talán egyik sem…

A bankszektor a múlt héten megállapodásban vállalta, hogy (végre tényleg) jobban hitelezi a magyar gazdaságot. A kormány cserében minden eddiginél vonzóbb ösztönzőkkel próbálja a pénzpiacot mozgásba hozni, miközben optimizmusa óvatos marad.